ᴴᴼᴸᵀᴾᴼᴺᵀ [ᵐʸᵍ]

9. ꜰᴇᴊᴇᴢᴇᴛ

Goo sokáig nem mutatkozik. Már éjfélre jár az idő. A hálószobában vagyok, magam sem tudom miért, de a falnak dőlve bámulom az ágyat, amire rávetül a holdfény. A csöpögő csap hangját hallom csak, idegesít, mégsem visz rá a lélek, hogy kimenjek és elzárjam. Arra számítok, hogy Goo jelenléte nélkül a szellemek ismét elkezdenek kopogni a falakon, vagy tárgyakat mozgatni a lakásban. Az utóbbira nem kerül sor, azonban a kopogás hajnali egy felé elkezdődik.

Nem mozdulok a faltól. Pislogok párszor, mikor már muszáj és eltelik még nagyjából fél óra. Goo ekkor mutatkozik a délelőtt történtek óta először. Ott áll a szoba ajtajában, csak néz és nem tesz semmit azért, hogy a szellemek abba hagyják a kopogást. Egy-egy nagyobb zaj, ami puffanásra emlékeztet, néha kiránt a merengésemből, de leginkább Goo az, aki miatt már nem a saját gondolataimba merülve meredek az ágyra. 

A szoba levegője lehűl, feláll a karomon a szőr. 

- Miattad van ennyire hideg - szólal meg Goo. - Igaz, a szellemek miatt valamennyire csökken a hőmérséklet, de ezt leginkább az érzelmek befolyásolják. Azért fázol, mert érzem a depressziódat, ami most sokkal erősebb, mint eddig volt. 

Magamban azt kívánom, bár örökre véget érne ez az egész. Múljon el, hogy ne érezzek semmit. 

- Ne merj még egyszer a halálra gondolni! 

- Ne mondd meg nekem, mit csináljak! - válaszolom. - Arra gondolok, amire akarok.

- Azzal semmit se oldanál meg, ha megölnéd magad. Segíthetek neked - mondja halkan. Ezektől a szavaktól sokkal idegesebb leszek. - Pszichológia szakot végeztem, tudod. Beszélgethetnénk, segítenék rendbe tenni ezt a káoszt a lelkedben. 

- Nincs káosz a fejemben. 

- Nem is a fejedről beszéltem. 

- A lélek itt van - mutatok a koponyámra, Goo megrázza a fejét.

- Nem - jobb kezét a mellkasához emeli, oda, ahol a szíve volt egykor. - A lelked itt van. 

Goo felsóhajt, aztán egy egészen emberi mozzanatot látok tőle: leül az ágyam szélére. 

- Amilyen mélyen benne vagy ebben, azt hittem, a tagadás fázison már túl lendültél. 

- Nem akarok beszélni erről, főleg nem veled. 

Az ellenségeskedésemre a szeme se rebben, ám minél elutasítóbb vagyok, annál hidegebb lesz a szobában. Nemsokára arra eszmélek fel, hogy két kézzel próbálom átölelni magam és látszik a leheletem. 

- Azt hiszem, sikerült megtalálnom az összefüggéseket. Persze vannak hézagok, amik biztosan nagyon fontos részletek lennének, de magamtól nem jövök rájuk - Goo nem adja fel, tovább beszél. - Megcsaltak téged. A volt barátnőd összefeküdt az egyik legjobb barátoddal és ebből merítesz a dalszövegeidhez. Ugye tudod, hogy rengeteg szakítós dalt írnak manapság? A nyolcvan százalékát kiteszik a felhozatalnak és rémesen unalmasak már. De te jó vagy abban, amit csinálsz, Yoongi, van érzéked hozzá. Írhatnál valami mást, valami olyat, ami...

- Akkor most pszichológus vagy, vagy producer? -fintorodom el, mire Goo mit sem törődve a hangnememmel, egyszerűen hátra dől az ágyon. Egy szellem lány fekszik előttem kiterülve és lógatja a lábát az ágyam szélén. 

- Leszek a pszichológusod, ha megkérsz rá. Nem fogom rád erőltetni, de lássuk be, szükséged van segítségre. A halál... - elharapja a mondatot, aztán mély levegőt vesz. - Lehet, hogy megoldásnak gondolod és sokan mások is így vannak vele. De mielőtt meghaltam volna, sosem éreztem ezt a fajta magányt. Ez ellen nem lehet mit tenni, itt tényleg nincs veled senki. Persze mondhatod a többi szellemet, viszont ezek nem interakciók, nem olyan hús-vér kapcsolatok, amiket te még megélhetsz. Beszélgetünk egymással, semmi több. Kóválygunk a két világot elválasztó vonal mentén és nem tudunk egyik irányba se lépni. Megragadtunk, ide vagyunk száműzve. Ez még egy szellemnek is hátborzongató. Felér egy kínzással, Yoongi és ezt te nem akarhatod magadnak. Senkinek se kívánom.