Bal egyenes [TAEKOOK]

26. Fejezet

Jungkook pov:

Taehyung a karjaimba bújva szuszog, az éjszaka közepe van, de én nem tudok elaludni. Azon kattogok, hogy még is mi tévő legyek? Szeretne terhes lenni.. Én is akarom, hogy az legyen! De.. annyit szenvedett, hogy magának megfeleljen és csak most kezdett volna bele az egészséges megoldásba! Hiszen.. Valljuk be, a hánytatás, az éhezés meg a fogyi bogyók nem segítenek.. Vagyis.. Nem úgy, ahogy kellene.. Nagy sóhajtva a homlokára puszilok, s egy utolsót simítva orcájára, lehántom magamról karjait és lábait. Kis babuka! Úgy kapaszkodik belém minden este, mintha nem lenne holnap! Mellőle kimászva indulok meg a fürdőszobába. A tükörbe meredek. Fáradt, karikás szemek. Nem tudok aludni az utóbbi időben. Félek, hogy Taehyung ismét visszaesik. Nem akarom, hogy napról napra egyre kisebb legyen! Emlékszem mikor még nem tudtam semmit, mindig éreztem, hogy egyre és egyre kisebb lesz és már szinte elfogyott! Áldom az eget, hogy aznap benyitottam! Bár nagyon durva volt, de soha nem hagynám magára! Ő az életem értelme, ha baja esne.. Én azt nem bírnám ki! Taehyungot kisgyerek kora óta nem szerette senki sem eléggé.. Igaz, ott volt neki Jimin, de az nem ugyan az. A szülei nem szerették, nem óvták, nem játszottak vele, de még csak egymást sem szerették, hogy lett volna számára valami biztos! Most itt van, felnőtt férfi és jobban bújik a szeretetért, mint egy kiskutya! Törékeny. Nagyon. Én pedig soha nem akarom megbántani! Volt már rá példa, csúnya vége lett. Visszagondolni is szörnyű arra a karácsonyi éjszakára, amikor a testét megfagyva találtam meg a város szélén.. Soha többet nem hagyom elmenni, elhúzódni amikor veszekszünk! Nem akarok veszekedni, de elkerülhetetlen, így legalább azt tudom, mit kell tennem, hogy ne legyen annál nagyobb baj, mint ami amúgy is van!

-Ahg.. - Sóhajtottam fel. - Miért gondolkozom ennyi mindenen? - Mormogtam és a hideg vizet megengedve mostam meg arcomat.

-Kookie! - Tipegett hozzám szerelmem. - Jól vagy? - Fonta karjait derekam köré.

-Igen.. - Mondtam felé fordulva.

-Nem győztél meg.. - Sóhajtott fel. -Nem tűntél volna el mellőlem, ha jól volnál.. - Hogyan veszi mindig észre, ha elmegyek? Valahányszor elhagytan az ágyat, pár pillanatra, vagy percre rá utánam jött. Mint egy kisbaba, de tényleg! Nem lehet az ágyban hagyni egyedül.

-Csak.. Nem tudok elaludni.. - Pusziltam homlokára. - Folyamatosan kattogok valamin.. -

-Min? - Simít arcomra. Nagy, fáradt szemeibe meredve meglátom bennük az aggodalmat és a feltétlen szerelmét irántam. Ahw édesem.. Aggódik értem! Alig kelt fel, szerintem azt se tudja hol van, csak azt, hogy bajom van!

-Nem érdekes. - Próbáltam meg elterelni a témát és karjaimba vettem. Automatikusan fonta lábait derekam köré és testét enyémnek paszírozva kapaszkodott meg tarkómban.

-Ha nem lenne az, nem kattognál rajta! - Érvelt ismét, s újra simogatni kezdte arcomat. -Kérlek! Ne titkolózz!- Puszilt arcomra. Elmosolyodva indultam meg a szobánk felé, s az ágyra óvatosan letettem.

-Rajtad, rajtam, rajtunk. - Motyogtam, s minden egyes szóval egyre jobban betakargattam, s tettem kényelmesebbé számára az ágyat. Bebújtam mellé és érdeklődő arcára néztem. Ki ment belőle az álmosság. Teljesen felébredt. Szegényem.. Elvettem tőle az alvást.

-Miért? Baj van velünk? - Hallottam az aggodalmat a hangjában.

-Nem, nincsen. - Simogattam meg. -De aggódom érted. - Felsóhajtott, s szemet forgatott.

-Jól vagyok! Tudom, hogy mire gondolsz és igen, nem tetszek magamnak, de Jimin azt mondta, hogy ez faszság, mert te így is meg úgy is odáig leszel értem én meg kényelmetlenül érzem magam a ruhámban, mert már nem éheztetem magam, hanem normálisan eszek, ezért nem ugyan úgy passzolnak, szóval vegyek nagyobb ruhákat és fejezzem be a hisztizést.. - Mondta, s közelebb bújt.