My little secret ♡ot8 stray kids ship♡✅️

8.

Changbin hyung sosem éreztette irántam semmilyen boldogságát vagy törődését. A kamerák előtt cukiskodik velem, de mikor nem forog a kamera szabályosan leszar magasról. Fáj ez a viselkedése, valamiért mindig ilyen volt az irányomba.

Egyik este ismét nem tudtam elaludni, ezért a forgolódásomat megelégelve mentem le a konyhába egy pohár vízért. Majdnem szívrohamot kaptam, amikor megláttam Bin hyungot az erkélyen állva dohányozni. Gyorsan ittam egy keveset és kiléptem mellé az erkélyre.

-Szia hyung!-köszöntem halkan.-Te sem tudsz aludni?

-Nem.-felelte szűkszavúan.

Kellemetlen csend állt be közénk. Nem tudtam mit kellene csinálnom, ezért a párkányra kitett dobozból kihúztam egy szál rákrudat és az öngyújtójával meggyújtottam.

Hyung szeme vészjóslóan kipattant és egyből kiverte a kezemből a szálat.

-Mégis mit képzelsz magadról? Nem szabad cigizned még!

-Elég nagy vagyok már hyung. Nem ez az első szálam!-mondtam neki flegmán, mire féktelen haragra gerjedt.

-Nem engedem, hogy tönkretedd magad!-szorította meg az alkarom. Fájdalmasan felkiálltottam, de nem hagytam magam annyiban.

-És te? Te tönkreteheted magad?

-Nekem már mindegy, senkit nem érdeklek!-morogta. A karomat még mindig szorította, nem engedte el semmilyen rángatásra.

-Dehogynem! Engem érdekelsz!

-Nem kell egyből a jófiút játszanod, csakhogy jobb kedvem legyen! Letojsz magasról In, ne hidd, hogy nem tudom.-mondta lehangoltan.

Ekkor ismertem fel, hogy igaza van. Én sosem kezdeményeztem vele beszélgetést, mert mindig rá vártam. Nem szoros a kapcsolatunk, de az lehetett volna, ha foglalkozok vele.

Ő sem szereti magát, konkrétan pusztítja a saját egészségét, mint én.

A megbánás könnyei futottak végig az arcomon, a karomat pedig egy jó irányzott mozdulattal kirántottam a kezei közül. Elfordultam a másik irányba és a korláton próbáltam átmászni a biztos halálomba.

Kezeit a derekam közé fonva húzott vissza. Hiába ellenkeztem, erősebb, mint bármelyikünk.

-Megőrültél?-ültetett le a konyhaszékre. Túlságosan nyugodtan kérdezte meg, de pár másodperc múlva már robbant is.-MEGHIBBANTÁL HÜLYE GYEREK?!-rázott. Csak sírva próbáltam visszamenni a erkélyre, de még az irányába sem engedte, hogy nézzek.

-Nem akarok élni!-mondtam.

-Én sem, de legalább ne előttem próbálkoztál volna bassza meg!

Nem néztem eddig az arcára, de hallottam az összeomlott hangját. Felnézve láttam, hogy ő is sír.

-Szerinted hogy bírnék úgy tovább élni, ha látom, hogy mit tettél?-ragadta meg ismét a vállaim.-Pont te, az egyik legtökéletesebb ember, előttem próbáltál kiugrani a mélybe?

Az érzelmei annyire eluralkodtak rajta, hogy térden állt előttem és a fejét az ölembe hajtotta. Akkor mégiscsak igaza volt Seungmin-nak; tényleg félt még Changbin is.

Óvatosan simogatni kezdtem dús haját, időnként a tincseket ujjaim közé tekerve próbáltam megnyugtatni.

-Kérlek bocsáss meg nekem hyung!-suttogtam a fülébe.

-Te is nekem amiért bántottalak! -simította meg az alkarom, amit korábban erősen megszorított. Végtagomat megfogva emelte a szájához és egy gyógypuszit nyomott a sérült területre. Meglátta a vágások nyomát, amiket szintén megpuszilt. Szája nyomán a bőröm felmelegedett és egyszeriben elfelejtettem a korábban történteket.

Lábam közé férkőzve húzott magához és erősen a szemeimbe nézett. Egyre közelebb került egymáshoz az arcunk, majd végül egyszerre hajoltunk a másik szája felé. Lágy, szeretetteljes és kellemes pillanat volt ez mindkettőnk számára. Nyakát átölelve mélyítettem el csókunkat, ő pedig a derekamat simogatta tovább. Vagy percekig így voltunk; nem akarta egyikünk sem befejezni. Túl sok érzelem halmozódott fel bennünk az évek során, amik most törtek a felszínre.

-Remélem nem bántad meg!-suttogta a fülembe mikor már elváltunk.

-Nem, nem bánom.-mosolyodtam el. Azonban ez az öröm nem tartott sokáig, mert mégjobban félni kezdtem. Istenem, csak legyen vége már az életemnek...