My little secret ♡ot8 stray kids ship♡✅️

3.

Nem éreztem magam túlságosan jól az elmúlt napokban. Egyre inkább érzem, hogy valami nagyon rosszul fog elsülni. Lehet csak a szorongásom lett rosszabb, vagy valami rosszabb dolog történik velem.

A csapattagok is észrevették, hogy egyre inkább elhanyagolom magam. Aggódnak miattam, de nem igazán tudnak segíteni.

Nem árultam el nekik, hogy a combomon és a hasamon vágásokat ejtettem. Szégyellem magam, a legszívesebben eltűnnék a világ szeme elől.

-Innie!-jött be halkan a szobámba Felix és Minho. Az ágyamban feküdtem, nyakig betakarózva.

-Menjetek ki!-nyöszörögtem.

-Csak meg akartuk kérdezni, hogy hogy vagy?-simogatta meg a hátamat az idősebb.

-Nem tudom, nem annyira jól.-suttogtam.

-El kéne menned az orvoshoz, már 2 hete csak fekszel és néha eszel!-bújt mellém Felix és hátulról átölelt.

-Még ahhoz sincs erőm és kedvem!

A szemem megtelt könnyel, remegni kezdtem, pedig nem fáztam.

-Ó Innie, bárcsak tudék valahogy segíteni!-húzott magához szorosan Minho is, de amint átölelt hirtelen megtorpant.

-Mi az?-néztem rá ijedten.

-Mi történt a hasaddal?-húzta fel egyből a pólómat. Biztosan megérezte a kötést. Riadtan próbáltam visszahúzni, de ő dühösen elrántotta a kezemet.

Végül feladtam a harcot és sírva hagytam, hogy meglássa a vágásokat. Nem mindegyik volt bekötve, csak a friss sebek, így még hazudni sem tudtam volna róluk.

-Jeongin, mik ezek?!-kiálltott rám haragosan. Félve összehúztam magamat, a vállaim rázkódtak a sírástól. Felix-hez bújtam, aki simogatni kezdett. Ő nem kiabált, de éreztem, hogy feszültebb, mint valaha.

-Csak nem...vagdosod magad?!-kiabálta tovább Minho.-Normális vagy, elment az eszed?

-Mi ez a zaj?-nézett be Chan és Hyunjin az ajtómon.

-Semmi, nem fontos!-hazudtam.

-Nem fontos?! Nem fontos az életed, a csapatod és a rajongók sem? Akik szeretnek, ők sem fontosak?-rivallt rám.-Kurvára fejezd be ezt a szöveget, vagy nem is tudom mit fogok veled csinálni!

Óvatosan felkeltem Felix mellől.

"-Mit ér ez, ha nem szerettek?"-gondoltam magamban.

-Innie! Egyetlen Innie-nk!-húzott magához Hyunjin. Éreztem, ahogy könnyei eláztatják a pólómat.

-Mióta?-simította meg a vállamat Chan.

-Pár hete.-suttogtam.-Nem akartam, hogy tudjatok róla...

-Ne csinálj ilyet kérlek többé. Nagyon aggódunk miattad! Kérlek mondd el, ha bánt valami, mindannyian meghallgatunk.

-Most csak...egyedül szeretnék lenni. Sajnálom!-súgtam Hyunjinnak.

-Magadra hagyunk, de az ajtó nyitva lesz!-nézett rám haragosan Minho.

Ekkor vettem észre, hogy a csapat többi tagja egész végig az ajtó mellett állt és hallgatózott. Bejöttek ők is, és egy nagy csoportos ölelésben részesítettek. A szívem egyre jobban kalapált a mellkasomban, a tenyerem pedig izzadni kezdett. Éreztem, hogy az arcom pirosabbá vált, de csak reménykedtem, hogy nem vették észre.

-Ne haragudj, hogy kiabáltam! Nagyon féltelek és nem akarlak elveszíteni!-fogta meg a kezem.-Ahogyan senki mást nem akarok, úgyhogy Changbin remélem időben leszokik a cigiről!-nézett az illetőre szúrós szemmel.

-Innie, maradhatok veled?-nézett rám Jisung nagy szemekkel mikor már mindenki távozott.

-Persze, de én aludni akarok.

-Aludjunk ketten akkor!-húzott az ágyhoz. Mellé bújtam és szorosan a mellkasára tettem a fejem. A szívverését hallgatva a szemem kezdett lecsukódni. Már majdnem átléptem az álmok kapuját, mikor valami furcsa dolgot éreztem meg. Mikor kinyitottam a szemem megláttam, hogy Jisung ajkai az enyémen vannak.

Lassan mozgatta száját, majd mikor elváltunk mosolyogva hozzám bújt. Azt hittem meghalok ott helyben, nem tudtam mit kellett volna csinálnom. Teljesen lefagytam és alig hittem el, hogy ez megtörténik éppen velem.

-Ez ha lehet maradjon a mi titkunk!-suttogta a fülembe.

Boldogan bólintottam, majd az arcát kémlelve adtam neki egy puszit a szájára.