I Need U

9. rész

Annyira mélyen aludtam, hogy nem is keltem fel arra, mikor Taehyung kiment a szobából. Egy biztos volt. Két erős kar tartott szorosan magánál, egy percig sem elengedve, így azt már tudtam hogy Jungkook még mindig mellettem van. Mikor kinyitottam a szemem örömmel konstatáltam, hogy Jungkook még valóban mélyen alszik mellettem. Annyira békésen aludt. Látszott rajta, hogy nyugodt volt, nem aggódott semmin, és nagyon fáradt. Nem mertem megmozdulni, mert féltem, hogy felkeltem, amit nem akartam. Nem tudom hány óra lehetett, de mozdulatlanul csak néztem, ahogy békésen alszik. A légzése is egyenletes volt, lassú és könnyed. Ahogy hallgattam és néztem rezdüléstelen arcát, csak élveztem a pillanatot, és gyönyörködtem.
- (Basszus! Te hogy lettél ilyen gyönyörű? Meg mégis mikor?) - gondoltam.
Ahogy csak néztem és néztem őt, egyre nyugodtabb voltam én is. Imádok mellette lenni, vele lenni. Akármennyire is akarom tagadni, de Ő rá van szükségem, és 3 év után is ugyanúgy szeretem, vagy talán még jobban is. Félek, hogy nem fogom tudni sokáig türtőztetni magam, és egyszer, a legrosszabb pillanatban fogom kikotyogni. Ahogy Őt vizslattam és kavarogtak a gondolataim újra bebóbiskoltam. Észre se vettem, hogy pár perccel később halkan kinyitja valaki a szoba ajtót, és óvatos, pihe léptekkel közeledik valaki az ágy felé. Vagyis többen...
Arra ébredtem meg, hogy halk motyogás és vihogás zajlik körülöttünk, és egy klikkenést hallottam. Erre felkaptam a fejem.
A fiúk körbe állták az ágyat és nevettek, meg Jin csinált is egy képet rólunk.
- SRÁCOK! - förmedtem rájuk.
Abban a pillanatban Jungkook is felült mellettem.
- Bocsi, Yunseo! Ahogy Taehyung mesélte, mire kelt fel, nem akartuk elhinni, és a saját szemünkkel kellett látnunk.
- És ehhez feltétlenül képet is kellett csinálnotok?
- Igen, annyira édesek vagytok, hogy ezt meg kellett hagynunk az utókornak! - nevetett Hobi.
- Gondoskodok én mindjárt az utókorról! - azzal kipattantam az ágyból és a bátyám után eredtem, akinek még az ajtóban a nyakába ugrodtam, és összeborzoltam a még amúgy is kócos haját.
A srácok természetesen ezen is csak jót nevettek. Miután végre leszálltam a bátyámról, visszatértem a fiúkhoz, akik egyből rá is kérdeztek.
- Egyébként, Yunseo, hogyhogy itt vagy? - tért rá a lényegre Namjoon.
- Taehyung! Nem mondtad nekik?
- Azt nem, csak hogy milyen aranyosan alszotok együtt... hihi.. - nevetett huncutul.
- Bazdmeg! - fogtam a párnáját, és hozzádobtam.
- Mit nem mondott el nekünk Taehyung? - kiváncsiskodott Jin.
- Nem tudom, de valószínűleg tudjátok, hogy Jungkook egy ideje nem volt jól...
Ekkor mindenki óvatosan bólogatni kezdett.
- Remek! - akadtam ki. - Szóval mindannyian tudtátok, és ennyi idő elteltével Taehyung méltatott azzal, hogy elmondta, hogy mégis mi történik! Na mindegy... Szóval Tae tegnap este felhívott, hogy már tart egy ideje, hogy Jungkook folyamat bajba keveredik, és összevereti magát, és hogy tegnap este ugyanez történt. Ekkor fogtam magam, összeszedtem a szükséges holmijaimat, és elindultam. Éppen elértem az utolsó buszt. Már félúton jártam, mikor Jungkook is felhívott, hogy nincs jól és menjek oda. Nehezen, de rátaláltam már összeverve, félig már magánál sem volt egy sikátorban, de még éppen időben érkeztem. Aztán onnan hoztam el egészen hazáig. Szóval röviden emiatt vagyok most én is itt.
- Basszus, Yunseo! Ugye tudod, hogy ezt nem sokan csinálják meg? Akár bajba is kerülhettél volna! - kezdett aggódni Hoseok.
- Igen. Kerülhettem volna, de szerencsére nem kerültem, mert a szerencse most velem volt. Meg már mondtam, hogy ha ilyenről van szó, gondolkodás nélkül cselekszem.
- Örülünk, Yunseo, hogy mindketten jól vagytok, és hogy ilyen megbízható barát vagy. - mondta Jimin.
- Na jó! Kezdek elérzékenyülni...
- És mikor mész vissza? - tette fel a nagyon jó kérdést Yoongi.
- Nem tudom... Ugyanis az utolsó fillérjeimet költöttem el a buszra, ezért sem tudtam itt már helyi tömegközlekedéssel jönni, hanem gyalog szeltem át a várost.
- HOGY GYALOG?! - akadtak mi mindannyian Jungkook kivételével. Ő csak mosolygott.
- Nem a lényeget fogjátok meg! Akkor nekem nem a távolsággal volt bajom, hanem az idővel, hogy időben találjam meg, nem az, hogy meddig kell elmennem. Érte bármeddig elmegyek, csak tudjam, hogy még él. Most viszont az a kérdés, hogy jutok majd haza?
- Ha rajtam múlna, sokáig itt maradnál... - motyogta Jungkook, aki még mindig az ágyban ült, és elkezdett kifele bámulni az ablakon, hogy elkerülje a tekintetem.
- Megoldható, hogy majd hívjunk egy kocsit, ami majd hazavisz, hogyha nagyon szeret minket Bang PD-nim, de basszus, Yunseo! Miért nem szóltál nekünk, meg hamár Taehyunggal szervezkedtél, miért nem szóltál Taehyung, hogy baj van?! Megoldottuk volna, hogy hamarabb megtaláljuk. - akadt ki Namjoon.
- Taehyung akart segíteni. Én mondtam neki, hogy ne jöjjön, és ne szóljon nektek. Titeket nem akartalak bajba sodorni. Meg mire legalább Tae kiért volna, már lehet késő lett volna, én meg azonnal akartam cselekedni.
- Érthető... - gondolkodott hangosan Yoongi.
- Komolyan miattunk aggódtál? - kérdezte Hoseok.
- Persze. Értetek több tízezer ember aggódik meg rajong. Hogyha valaki meglát titeket, nem csak hogy rátok szállhat, de nekem annyi. Meg hogyha valami bajotok lett volna, akkor magamat hibáztatnám. Így ezt nem akartam kockára tenni. Értem sokan nem aggódnak. Értem annyira nem lett volna kár...
Ekkor hirtelen Jungkook kipattant az ágyból, majd megállt előttem.
- Fogalmad sincs miről beszélsz. Igenis sokan aggódnának érted, többen, mint gondolnád. És nekik mind hiányoznál. Nekem a legjobban... - ekkor egy kicsit csöndbe maradt, és elkezdett körbenézni a szobában, mint aki elbizonytalanodott, és zavarában keresi a szavakat. - Hogyha tegnap történt volna veled valami, sose bocsátanám meg magamnak... - idegesítette fel magát Jungkook. Remek! Feszült lett a hangulat miattam korán reggel!
- Igaza van, Kooknak! - szólalt meg Hoseok. - Többen aggódnának érted, mint hinnéd. Nehogy azt hidd, hogy senkinek se hiányoznál, mert hiányoznál. Velünk az élen.
- Így van. - helyeselt Namjoon.
- Jól van-jólvan! Rendben. Még úgysem akartam elmenni, inkább hagyjuk ezt a témát. Menjünk enni valamit, mert éhen halok.
- Csinálok reggelit mindannyiunknak. - mondta Jin, azzal ki is ment a szobából és szépen lassan a többiek is követték, egyedül Jungkook maradt benn a szobában velem.
Csak álltunk egymással szemben némán, arra várva, mondjon valamit a másik. Egy percig így álltunk, de olyan volt, mint egy örökkévalóság, és kezdett már kínossá válni, ezért meg akartam törni a csendet, de Jungkook beelőzött.
- Yunseo...
- Igen?
- Köszönöm, hogy tegnap eljöttél értem. Őszintén.... azt hittem el se foglak érni, vagy ha igen, nem fog téged érdekelni.
- Komolyan azt hitted, hogy majd nem fog érdekelni, hogy mi van veled?! Hogy majd mikor az éjszaka közepén azzal hívsz fel, hogy félig már nem vagy magadnál, majd nem fog érdekelni?! Miután 3 éve csak az foglalkoztat, hogy mi van veled, mit csinálsz, hogy vagy, kivel vagy?! Miért érzem úgy, hogy nem ismersz igazán?
- Talán csak attól félek, hogy egyszer ez igaz lesz....
- Olyantól félsz, ami sosem fog megtörténni. - nyugtattam egy őszinte, bíztató mosollyal, ami sikerült is, mert lassan Ő is mosolyra húzta a száját.
- Köszönöm. Örülök, hogy újra velem vagy.- jött közelebb, majd szorosan megölelt.
Kimentünk, hogy csatlakozzunk a többiekhez a reggeliben. Persze, hogy egész idő alatt hallgathattuk Jungkook-kal, hogy mégis mit csináltunk ennyi ideig a szobában? Bárcsak csináltunk volna valamit....