I Need U

4. rész

*YUNSEO SZEMSZÖGE *

Tegnap Jungkook nagyon kiborított. Boldog voltam, hogy velem akarta tölteni az utolsó napokat itt, és kezdtem megbékélni a tudattal, hogy el kell engednem, de mégsem ment. Főleg, azután, ami tegnap este történt. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy mit gondolt. Hogy majd ezután könnyebben el fogom tudni engedni, és könnyebben teszem majd túl rajta magam? Úgy mégis hogy gondolta? Főleg, így hogy tudom ugyanúgy érez, még jobban nehezíti a helyzetet. Nem mondtam el neki, hogy én hogy érzek, így könnyebben lép majd le. Talán....
Az éjjel semmit nem aludtam, mert egész éjjel ezen kattogott az agyam. Egyszerűen nem tudom elhinni ezt az egészet. Az utolsó pillanatban kiderül ugyanúgy érez irántam, mint én ő iránta, és nem lehetünk együtt. Ez így sokkal rosszabb, mintha sosem mondta volna el. Ma úgy döntöttem, hogy késve megyek be a suliba, mert mégsem akarok így elválni Jungkook-tól, bár ki vagyok rá bukva, de a legjobb barátom, és szeretem. Nem tudom csak így elengedni, haraggal. Nem akarok így emlékezni rá, ezért gyors felkaptam a táskámat miután felöltöztem és összeszedtem magam, hogy ne látszódjon egész éjjel sírtam, ahelyett, hogy aludtam volna, és elindultam Jungkook elé. Hogy mit akarok majd mondani neki, még nem tudom, de még utoljára látni akarom.
Mikor odaértem, a ház előtt már egy fehér teherautó állt és egy fiatal srác állt mellette. Lefogadom, hogy ő Namjoon. A volán mögött egy férfi volt, gondolom a nagybátyja vagy az apja lehet Namjoon-nak. Ebben a pillanatban kijött Jungkook is a házból, a hátán egy teli tömött hátizsákkal és a kezében 2 karton doboz, ami látszólag jó nehéz volt, mert jól megpakolta őket. Namjoon kinyitotta a hátsó ajtót és Jungkook bepakolta a dobozokat. A távolból figyeltem őket, mert egyszerűen nem tudtam közelebb menni, legfőképpen megszólalni nem. Kook már épp fordult volna vissza a házba a többi cuccáért, mikor Namjoon biccentett neki felém, jelezvén, hogy itt állok egy ideje és banbán, kétségbeesetten bámulom ahogy készül elmenni. Mikor idekapta a fejét egyből ledermedtem. Hirtelen nem tudtam, hogy mit csináljak. Maradjak? Megöleljem? Kívánjak neki minden jót? Felpofozzam a tegnapiért? Próbáljam maradásra bírni? Vagy fussak el? Minden átfutott az agyamon, míg ő közeledett, de csak egy helyben álltam, mintha gyökeret vertek volna a lábaim. Képtelen voltam elmenni. Mikor megállt előttem egy hatalmasat nyeltem. Nem tudtam, hogy mit csináljak, vagy hogy mit mondjak, és féltem attól, amit ő fog mondani. Végül vett egy nagy levegőt, majd megszólalt.
- Szia... - nézett mindenfelé zavarodottan, csak épp a szemembe nem.
- Szia.... - üdvözöltem ugyanolyan zavarodottan, bár én őt könnyes szemekkel néztem. Nem tudtam róla levenni a tekintetem.
- Nem gondoltam volna, hogy ma eljössz... - vakarta meg tarkóját.
- El akartam még utoljára köszönni. Nem tudtalak volna anélkül elengedni. - miért vagyok én ennyire őszinte?!
Hirtelen Jungkook szorosan magához ölelt. A táskámat is leejtettem, ami eddig a kezemben volt, annyira váratlanul ért, és olyan szorosan ölelt át, hogy majdnem a csontjaimat törte. Ebből az ölelésből tudtam, hogy megkönnyebbült, hogy a tegnapi után nem gyűlöltem meg és nem távolodtunk el teljesen. Tény, haragszom rá, mert fáj, de még mindig jobban szeretem annál, minthogy haraggal váljak el tőle ezért.
- Örülök, hogy itt vagy... - súgta, miközben nyakamba fúrta arcát.
- Bíztam benne, hogy még nem késtem el, inkább a suliból kések.
- Nem rég érkezett Namjoon is, csak most kezdtünk el bepakolni.
- Akkor jó... Mielőtt elmész, ezt még oda akartam adni neked. - nyújtottam át egy borítékot neki, amibe egy közös szelfink van 3 éve nyárról abban az elhagyatott házikóban. Az volt az utolsó közös nyarunk, és a legszebb volt. Ezért választottam ezt. A kép hátuljára egy kedves üzenetet írtam.
- Ez micsoda? - kérdezte kíváncsian, és már majdnem felbontotta.
- Majd csak akkor bontsd fel, ha már felértél.
- Rendben. Yunseo... Én... - kezdett volna bele valamibe, de akkor hangos dudálást hallottunk a ház felől.
A férfi dudált, jelezvén, hogy végeztek a pakolással és ideje lenne megindulni.
- Mennem kell...
- Igen, jobb lesz ha megindulsz, mert itt hagynak. - nevettem, de legbelül már a sírás kerülgetett. - Sok szerencsét a meghallgatáson, biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. Ne felejts el, ha befutsz. Kérlek.... - igazából ez a legnagyobb félelmem, hogy elfelejt, mert én őt soha az életbe nem fogom tudni, és nem is akarom. - És remélem.... - ekkor már alig bírtam visszafogni a sírást, màr szipogtam 2 szó után. - ...hogy még találkozunk. - itt már szabadjára engedtem a könnyeimet, mert nem bírtam tovább. Patakokban hullottak.
Jungkook újra magához húzott.
- Sosem tudnálak elfelejteni. Amint tudlak, keresni foglak. - nézett bele szemeimbe.
Nehezítette a dolgomat, mert nem tudom elengedni, de meg kell tennem. Ekkor váratlan dolog történt. Jungkook egy darabig még a szemembe nézett, majd lassan közelítve felém, az arcomra adott egy puszit. Meglepődtem, és még jobban eleredtek a könnyeim. Csak nehezíti a dolgot.
- Szeretlek. - mondta, majd megindult az autóhoz, beszállt, és az ablakból nézett vissza rám.
Mikor megindultak, Jungkook integetni kezdett és addig, amíg el nem tűntek a távolban. Ledermedtem. Ezt az érzést, valahogy nem tudtam feldolgozni. Mérges is voltam, közben szomorú. Most engedtem el valószínűleg örökre Jungkook-ot, és pont most kellett bevallania, hogy ugyanúgy érez irántam! Ez bonyonyult.
Szépen lassan meg kellett indulnom a suli felé, mert már így is a második órám tart éppen, és mire odaérek, már csak a 3.-ra fogok beesni, de még ahhoz sem volt semmi kedvem. Jungkook távozásával rádöbbentem arra, hogy az életem körülötte forgott. Mindig őt kellett figyelnem, vigyáznom rá, ha bajba került, mellette lenni. Csak miatta élveztem a mindennapokat. Ő hozott színeket a szürke hétköznapokba.... és most újra minden szürke.... így nagyon hosszú lesz ez a néhány év.