Valótlan valóság // Chris Sturniolo ff.//

Harmadik rész

Nemrég költöztem el a szüleimtől, ugyanis nem úgy alakult az életem ahogyan szerettem volna. Kiskorom óta Bostonban élek, azonban az utolsó fél évemet a szüleimtől külön töltöttem. Amikor egyetemre kellett jelentkezni, akkor egy spanyol egyetemet jelöltem meg, ugyanis divatot szerettem volna tanulni, azonban a szüleim nem támogattak ebben és ezt részben meg is tudom érteni, visszatekintve jól is alakult, ugyanis már nem úgy érdekel a divat, mint annó egy évvel ezelőtt. Nagyon szeretem a mai napig, azonban a divaton belül csak a saját magam stílusa és öltözködése érdekel, ezért amikor kiderült, hogy nem vettek fel egyetemre még egy kicsit meg is örültem.
A szüleimtől független akartam lenni, elmentem dolgozni, összespóroltam annyi pénzt, hogy tudjak bérelni a külvárosban egy kis lakást, amiben van egy hálószoba, egy nappali es egy konyha, illetve egy kisebb fürdőszoba is. Nem a legmodernebb, de elég nekem arra, hogy egyedül lakjak benne és magam tetszésére formáljam a lakást.
Korábban bent laktam a belvárosban egy forgalmasabb helyen, de hamar rájöttem, hogy ha akarok magammal kezdeni valamit, akkor ki kell szakadnom a megszokottt környezetemből. Így hát immárom fél éve egyedül lakok Boston egy külvárosi részén. Mint ahogyan kiderült, amint elmondtam a fiúknak, hogy hol lakok, meglepetten rám néztek és csodálkozásukat fejezték ki.
- Komolyan mondod? - Fordult hátra felém az autóban Matt, aki a kormány mögül hallgatott engem.  - Mi is arra lakunk. Nemrég vettek a szüleink nekünk egy házat arrafelé, alig pár utcával arrébb, hárman lakunk most ott. - Fordult vissza előre, hogy tekintete a biztonság kedvéért azért a pályán legyen.
- Akkor eddig, hogy hogy nem találkoztunk? - Tette fel Nick a fogós kérdést.
- Nagyon sokat dolgozok. Magamat tartom el, most egy kisebb könyvesboltban dolgozok. Lehet emiatt kerültük el egymást. - Osztottam meg magamról egy újabb információt, amivel remélem nem fognak visszaélni a későbbiekben. - Itt nyugodtan kirakhattok. Innen már hazasétálok.
- Biztos, hogy nem! Az kellene. - Szólalt fel elsőként Chris, miközben a visszapillantóban rám nézett. - Tartozunk azért ennyivel, hogy éjszaka nem sétálsz haza, hanem elviszünk a házadig. Nem akarom megkockáztatni, hogy valami történjen. Jobb a biztonság... - Itt felnevettem, ugyanis a biztonságról neki igencsak tájékozódnia kellene. - Igen? Van valami amit szeretnél mondani?
- Csak hát a biztonság... Tudod, most a te szádból annyira nem hiteles, miközben éppen téged csaptak be az interneten azért, mert nem voltál eléggé figyelmes. - Kuncogtam a hátsó ülésen Nick mellett. - Bocs, sapka!
- Egy köszönet is elég lett volna, hogy odafigyelünk rád és hazaviszünk, de köszi az itelmező szavakat! A későbbiekben óvatosabb leszek. - Mondta  Chris, miközben megigazította a sapkáját.
Az útnak hamar vége szakadt, ugyanis perceken belül megérkeztünk hozzám, a fiúk kitettek engem, Matt óvaintett, hogy azért figyeljek én is majd oda jobban a képeim biztonságára, Nick pedig megölelt és az kocsi ajtónak a csúkodása előtt még egy hatalmasat mosolygott és integetett nekem. Chris pedig, hát...
- Igazából tényleg elnézést az egészért, én is lehettem volna sokkal okosabb. Megnézem, hogy tudunk -e valamit tenni. Mit is mondtál, hogy vagy fent instán? - Forgatta meg a kezében a telefonját, majd szemeit mélyen az enyémre szegezte.
- Ohm, izé... -  Nem néztem rá korábban úgy, mint egy férfira, de amint ott állt előttem az elérhetőségemet elkérve, ott fordult a kocka. - Keress meg az engedélykéréseid között, ha annyira fontos. Írtam neked egy hete. Majd kiszelektalhatsz a sok nyálas rajongód közül, sapi! - Nem tudtam, hogy hogyan kellene elköszönnöm tőle, hiszen a fiúktól kedves szavakkal váltam el, Chris-t pedig szívesen megöleltem volna, ugyanis valamiért bizsergést éreztem a lábamba, és a karomban is, de nem akartam csatlakozni a tizenhárom éves rajongói közé. Húsz évesen ennél már többre tartottam magam.
- Semmi búcsú szó, ölelés, akármi? - Mosolygott rám huncutul Chris, aminek majdnem nem tudtam ellenálni.
- Minek búcsú? Ki mondta, hogy még nem találkozunk? - Közben a kulcsomat bedugtam a zárba, elfordítottam jobbra, és beléptem a házba, de mielőtt becsuktam volna az ajtót, még egy utolsó pillantást vetettem Chrisre és a fiúkra. Chris még mindig ott állt, ahol beszéltünk alig fél perccel ezelőtt és kezét felemelte, sapkájára tette és zavarában a fejére húzta azt.

A cuccaimat ledobtam a konyhában a bár székre, kibújtam a cipőmből, gyorsan összeszedtem a zuhanyzáshoz a dolgaimat és lemostam magamról az aznapra rám ragadt mocskot. A szégyent. A szégyent azért, mert valaki ezt megtette velem, hogy az én képeimmel akart ismerkedni. Chris pedig azért mégiscsak vonzódhatott Mayához. Vagyis akarom mondani hozzám, hiszen azokon a képeken én voltam, ami alapján jobbra húzta Mayát Tinderen.
Elalvás előtt magam elé készítettem a laptopomat, elfordultam a bal oldalamra és csak kíváncsiságból bekapcsoltam a fiúknak az egyik videóját. Csak hogy könnyebben elaludjak.
De azzal nem számoltam, hogy az izgalomnak köszönhetően minden egyes alkalommal, amikor Chris megszólalt, egy mosoly ült ki az arcomra.
Másnap reggel azzal a kis mosollyal az arcomon keltem, ahogyan tegnap éjszaka elaludtam, miközben folyamatosan a fiúk  videóit dobta be ajánlásba a YouTube.