Kezdjük is a történetet egy lezárással. Mert ez így szimbolikus.
A mai napon (24. 06. 15.) volt az én középiskolai értettségim. Vagyis nem egészen... Mivel én nem jártam középiskolába, vagyis csak félig. Egy amerikai iskolába voltam beíratva hetedik óta, de közben itthon tanultam anyámmal. Ez volt a legjobb lépés a mentális egészségem szempontjából, és elképesztően hálás vagyok érte.
Idén volt az utolsó évem így. Őszintén szólva, már nagyon untam, és alig vártam, hogy vége legyen. Mikor lezártuk a leckéket és beadtuk a beadandókat, még április-májusban, elképesztően megkönnyebbülve éreztem magam, de most...
Úgy egy hete érkeztek meg a hivatalos papírok postán, úgyhogy mára szerveztek a szüleim egy ebédet egy közeli étteremben. Kaptam ajándékokat is: egy kardot, egy angyalszárnyas nyakláncot, egy könyvet (Elveszett Próféciák Neil Gaiman és Terry Pratchett tollából), és csokoládét (lásd: a mellékelt fotók), és természetesen mindnek nagyon örülök, én kértem őket, és minden remek, de...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Egyszerűen fogalmam sincs hogyan kéne éreznem magam. Mindenki azt mondja, hogy ez mekkora esemény, és milyen fontos, de én csak ülök, meredek magam elé, és rettegek attól, hogy mi lesz. Azt tudom, hogy mi volt, és rendben, vége van, egy kicsit sem bánom. Azt is tudom, mi van: elveszettség, tétovaság, a két pad között a kisszék. De a legrosszabb, fogalmam sincs, mi lesz. Mármint, persze, biztos lesz valami, de nekem az nem elég pontos.
A világom áll, az idő szalad, és egyre szorosabbra fonja a hurkot körülöttem, én pedig nem tudom mit tegyek.
Már nem vagyok gyermek, de nem vagyok felnőtt sem, egy ilyen furcsa álomszerű hézagba csöppentem január óta, mióta tizennyolc lettem. Akkor azt reméltem, majd a nyár jobb lesz, mert a nyár, mint olyan, úgy élt a fejemben, mint a szünet időszaka, amikor az idő megáll, és minden gondom megszűnik létezni szeptemberig. Viszont most itt a nyár, és mégsem hozott még magával semmit amit vártam tőle.
Az idő pedig, az az átkozott hoppmester, tovább játszik az amúgy is bolond fejemmel, csűri-csavarja magát, táncol előttem, míg a maradék eszemet is elvesztem. Minden előző hét hónapokkal korábbinak tűnik, mintha minden hirtelen évezredek messzeségébe repült volna tőlem, mégis úgy érzem, nincs elég időm. Minden nap egy elvesztegetett drágakőnek tűnik, ami apránként kipereg a kezemből, és nem tehetek ellene semmit.
Mégis mit kívántok tőlem, Idő Halhatatlan Istenei? Mert úgy érzem egyre menthetetlenebbül elveszítem a játszmát ellenetek...
