2024.05.03.
Az állomáson ülve várom vonatod,de tudom,hogy te nem leszel rajta.
Próbálok úgy tenni,mintha megint jönnél,
De ilyen nem lesz már soha.
Csendben könnyezek, azon a padon ülök,ahol együtt voltunk.
Tudom,hogy nem kellene,
De mégis itt ülök,
És a gondolataimba merülve várok.
Hiányzik a boldog várakozás, mikor tudtam hogy pár perc múlva látlak.
Még az illatod is érzem, mint mikor a fejem támasza volt a vállad.
Nem kéne itt legyek,az emlékeink égnek.
Mondd csak,téged is ugyanúgy megérint ez,vagy engem se kéne?
Minden versem rólad szól mostanában, és zavar.
Zavar, de valahogy mégis, rólad írni nyugalmat ad.
Választhatnám a feledést, de közben tudom;
Én okozom magamnak a visszatérő fájdalmat.
Utálni akarlak de továbbra se megy.
Mert szeretetedben a lelkem vígaszra lel.
Az állomáson ülve várom vonatod, de tudom hogy te nem leszel rajta.
Olyan,mint volt akkor, nem lesz többé soha.
