Miért gyűlölsz?

Gyerekkoromban a bátyámmal nagyon szerettünk a vidéki házunk udvarán játszani. Legkedvesebb elfoglaltságunk a célbadobás volt. A udvar végében különböző méretű rönkökre helyeztük el a célpontokat, amelyek általában üres konzerves dobozok vagy a kertben talált különböző tárgyak voltak.
Édesapám ekkortájt kezdett masszívabban inni, így egyre többször váltak célpontunkká a kiüresedett sörös üvegek.
Nagyon szoros volt a kapcsolatunk akkor Vincével, de ahogy egyre nagyobb lett, úgy egyre kevesebb időt töltött velem. Így habár nagyon ügyelten voltam, mindig örültem, ha a bátyám elhívott játszani.

Egy nyári napon a sokadik próbálkozás után sem sikerült eltalálni egyet sem a magunk elé kiállított sörösüvegekből. Az összes labdánkat eldobtam, így elindultam felszedni őket, de Vince megunta a lassú lépteimet, így elkezdett futni a célok felé, én pedig futottam utána.Ám mielőtt még elérte volna a labdákat, megbotlott és a rönkökön átesve magával sodorta az üvegeket.
Már nem emlékszem, hogy mit hallottam meg előbb, az üvegcsörömpölést, vagy a saját, riadt sikolyom, de az ezt követő velőig hatoló kiáltás az agyamba égett. Vince fájdalomtól súlyos kiáltása megfagyasztotta bennem a vért, a lábam legyökerezett és egy hosszú pillanat erejéig csak mozdulatlanul hallgattam keserves sírását.

Gombóccal a torkomban szaladtam a bátyám felé, hogy segítsek neki, de a gyermeki énem nem volt felkészülve arra a látványra, ami rám várt ott.
Vince a földön feküdt, körülötte mindenfelé üvegdarabok, jobb tenyerét a bal kezére szorította, ahonnan patakokban folyt a vér. Igazából mindenhol csak csak a vékony patakokban folyó vért láttam, a karján, a lábám, sőt még az arcát is vörösre festette a vér.

- Vincu! Vincu! - kiabáltam, miközben az én szememből is megállíthatatlanul folytak a könnyek.

Kezeimet felé nyújtottam, hogy segítsek neki de az éppen akkor odaérkező édesanyám finoman arrébb lökött, nehogy én is megsebesítsem magam.
Ezután napokig nem láttam a bátyám, a szívem pedig beleszakadt. Az agyam pedig a vér látványától legtöbbször felidézi a tehetetlenül fekvő, kétségbeesetten síró testvérem emlékét.

                                           * * *

A szemeim hirtelen pattantak ki, ahogyan vízpermet érte az arcom. Az agyam még tompa volt, a fülem csengett, de tisztán ki tudtam venni Attila gyönyörű barna szemeit, amelyben aggodalom csillant. Mellette Desh gugolt, ő is hasonló riadt arkifejezéssel vizslatott. Kezéről még csöpögött a víz, valószínűleg ő permetezett vízcseppeket az arcomra.

- Panka! Panka! - szólongatott halkan Ati.

- Jól vagyok! - és ezt komolyan is gondoltam. - Előfordul. Rosszul vagyok a vér látványától és van, hogy el is ájulok.

- A sebedet még el sem láttuk - kapott a fejéhez. - Hozom az elsősegély dobozt, addig maradj itt! - parancsolt rám erélyesebben Ati.

Éppen azt terveztem, hogy felállok az ágy mellől, ahova beeshettem, de Desh szigorú tekintete megállított.
Míg Ati néma csendben ellátta az igazából nem is olyan nagy sebet, Desh kisurrant a szobából. Annyi érzelem kavargott bennem, hogy szinte beleszédültem. Ott ült előttem az a fiú, aki egyik percben még flegmán leolt a barátaim előtt, a másikban pedig gyengéd csókokat lehet a nyakamra. Nem értettem őt, nem tudtam, mit is érez és azt sem tudtam, hogy én mit érzek iránta. Kedveltem, kívántam és vele akartam lenni, ám ugyanakkor a hátam közepére kívántam és legszívesebben elküldtem volna egy melegebb éghajlatra. Annyi mindent szerettem volna kérdezni, hogy miért teszi velem mindezt? Hogy miért nem tud felém egyértelmű érzéseket közvetíteni? Hogy ha ennyire el akarna felejteni, miért nem teszi már meg?
Ám ahogy ott ült előtten ebben a bensőséges pillanatban, kezem az ő kezében pihent és igyekezett a kisebb szilánkokat a lehető legóvatosabban kiszedni a kezemből, csupán egy kérdés bukott ki a számon.

- Miért gyűlölsz? - suttogtam a sírás szélén billegve.

Attila az utolsó szilánkot távolította el, amikor omegdermedt a mozdulat közben. Az arcát fürkésztem, de nem tudtam róla leolvasni semmit. Csupán bambán bámult engem, ajkait szóra nyitotta, láttam rajta, hogy valami nagyon fontosat készül mondani, de a következő pillanatban Desh lépett be az ajtón megszakítva Attila válaszát. Arcán széles vigyorral, kezében két nagy pohárral lépett be. Keze tartalmából egyet az én ép kezembe nyomott, a másikat pedig megtartotta magának.

- A nagy izgalmakra! - emelte fel a poharát, mire én is hasonlóan cselekedtem, majd belekortyoltam az átlátszó italtba.

Határozottan gin-tonik volt, amit egyébként nem kedveltem, de nem akartam ezt megosztani Desh-sel. Megborzongtam, ahogyan lefolyt a torkomon az ital, így legalább arra koncentráltam, nem pedig arra, hogy Ati éppen fertőtlenítővel fújta le a sebet, ami eléggé csípett.

- Köszi! - mosolyogtam Desh felé, míg Ati bekötötte a kezem. - És neked is köszi! - fordultam felé. - De erre semmi szükség, csak pár pici vágás.

- Ez így a szakszerű - mosolyogott keserédesen, majd talpra segített.

- Akkor, ha visszakapom a kulcsomat, megyek is - csaptam össze a tenyerem, amit azonnal meg is bántam.

- Szó sem lehet róla! Amúgy is, még van a poharadban. - indult meg a nappali felé Desh.

Attila arcát figyeltem, de semmi érzelmet nem mutatott, sem azt nem sugallta, hogy menjek, de azt sem, hogy maradjak, csupán szomorúságot láttam a szemeiben.

- Akkor én megyek - ismételtem meg.

Felé nyújtottam a poharamat, de egy hosszúta nyúlt percig nem vette el, csupán álltunk ott ebben a kellemetlen szituációban, míg nem végül elvette a poharat. Tett az irányomba néhány lépést, így felém magasodva olyan közel került hozzám, hogy akármennyire is próbáltam leplezni, egy halk sóhaj hagyta el a számat.

- Menj nyugodtan, ha megtalálod a kulcsod - mondta a szokásos félmosolya kíséretében, majd elhajolva ajkához emelte a poharat és nagyokat kortyolt a tartalmából.

Abban a pillanatban egyszerre ütöttem volna meg és kívántam azt, bár lehetnék az a pohár, ami éppen az ajkaihoz ér.
Finoman megráztam a fejem, hogy elszakítsam tekintetem róla és visszatérjek a valóságba.

- Ati, fáradt vagyok, sértült és talán kicsit ittas is - szaladt ki a számon az igazság. - Haza szeretnék menni.

Újra a szemébe néztem. Egy ideig még úgy látszott gondolkodik, majd egy vállvonás kíséretében a hátsózsebébe nyúlt és előhalászta onnan a lakáskulcsomat, amit finoman a tenyerembe ejtett.

- Akkor legalább kikísérhetlek?

Most rajtam volt a sor, hogy megvonjam a vállam.
Néma csendben követett ki a szobából, át az ajtón, egyenesen a liftbe. Úgy éreztem megfojt ez a csend és a kettőnk között fenálló feszültség. A levegő egyre sűrűbb lett, a lift pedig egyre lassabb. Egy szempillantással később kinyílt az ajtó én pedig megkönnyebbülve, szinte rohanva igyekeztem a kijárat felé. Még mielőtt kiléptem volna a kijáraton, a vállam felett elmormoltam egy köszönöm-öt, majd végre újra megtöltötte tüdőmet budapest késő esti, szmogos levegője.

- Panka!

A hang irányába, magam mögé fordultam, ahol Ati a bejárati ajtót támasztotta, arcát megvilágította a lámpa meleg fénye. Szemöldökét összehúzta, szeme szomorúan csillogott. Annyira öszetörtnek, annyira sebezhetőnek tűnt, hogy összeszorult a szívem.

- Nem gyűlöllek, Panka! Sosem gyűlöltelek! - lépett közelebb, olyannyira, hogy orromat betöltötte mentolos illata. - Csak meg akarlak óvni!

- Mitől? - kérdeztem féléneken.

Tudtam, éreztem, hogy mit akar mondani, de már nem tudtam megállítani, akárcsak a szemem sarkában gyülekező könnycseppeket sem.

- Magamtól - mondta ki halkan, nekem pedig útnak indultak az arcomon azok a könnycseppek.