Miért gyűlölsz?

Milyen meglepő!

Vajon a felismerés, hogy valaki szeretve van szintén olyan mellbevágó élmény, mint realizálni, hogy beleestél valakibe? Fogom tudni, fogom érezni azt? Vagy ez már az lenne?
Vajon Boldizsár meleg tekintetében ez csillog vissza rám? A mosolyával ezt szeretné sugallni nekem? A szoros ölelésében ezt szeretné nekem átadni?

- Hiányozni fogsz! - szorított magához még jobban. - Hosszú lesz ez a két hét, amíg nem találkozunk!

- De legalább a családoddal lehetsz! - néztem fel rá egy kedvesnek szánt mosoly kíséretében.

- Édes vagy! - nyomott egy puszit a homlokomra, majd még egyszer szorosan magához ölelt mielőtt még kilépett volna az ajtómon.

Habár tudtam, hogy Boldi nem örökre megy el, csupán két hétre mennek nyaralni a családjával, mégis ürességet éreztem magamban. Viszont nem tudtam még megmondani, hogy ez egy barát vagy egy szerelem iránti érzés. És ez a bizonytalanság szörnyen frusztrált.

A csengő viszont kizökkentett a gondolatmenetből. Sietve indultam az ajtó felé abban a hitben, hogy Boldi tért vissza valamilyen indokkal. De az ajtót kinyitva lefagyott a mosoly az arcomről. Egy mézszőke hajú, szürke szemű fiú állt előttem. Sápadt bőrét szeplők pettyezték, szeme alatt mély karikák díszelegtek.

- Szia , hugi! - vigyorgott szélesen.

- Vince! - léptem el a bejárattól beinvitálva a bátyám. El is felejtettem, hogy áthívtam aznapra.

Ő helyet foglalt a kanapén, én pedig lehuppantam vele szembe a fotelbe. Semmi kedvem nem volt ehhez a beszélgetéshez, de tudtam, hogy túl kell esnem ezen, különben Bori hetekig ezzel rágnám a fülem.

- Nem tudtál aludni, hugi? - kérdezte a sírástól megdagat, vörös szememre utalva.

- Térjünk a lényegre, Vince! - javasoltam erőteljesebben, miközben a ujjaimat a halántékomra tapasztva igyekeztem csillapítani az egyre növekvő, lüktető fájdalmat a fejemben. Sikertelenül.

- A segítségedet szeretném kérni! A ...

- A segítségemet? Pont te?! - szakítottam félbe. - Renike már nem tud segíteni?

- Renivel már nem vagyunk együtt - zárta rövidre.

- Milyen meglepő! - nevettem fel arrogánsan. - Annyit tudok segíteni, mint amennyit te segítettel, mikor anya beteg lett.

- Panka, ne csináld! - nézett rám fátyolos szemeivel. - Megváltoztam! Már egy éve tiszta vagyok!

-Megváltoztál?! - csatttantam fel. - Annyiszor hallottam már ezt és mégis mindig visszaestél, akármennyire is próbáltunk segíteni neked.

- Panka! Kérlek! Elhagytam Renit, kiléptem abból a közegből és már van rendes munkám!

- És miért csak most kerestél fel minket? Annyi alkalmad lett volna!

- Panka! - előre hajolt, a kezem után nyújt, szorosan fogta azt. Szemei könnybe lábadtak, szája remegett, utoljára gyerekként láttam ezt az arkifejezését. Teljesen lebénított a látvány, a torkom összeszorult, nem tudtam megszólalni, de a kezem sem tudtam kiemelni a szorításából.

- Nagyon féltem! Féltem mit mondana anya, mit mondana a kishugom. Tudom, hogy megérdemlem, hogy elhordjatok mindenféle csóró drogosnak, mert az igazság az, hogy valóban az voltam. De csak voltam, most már jó úton vagyok.

- Nem tudom hogyan hihetnék neked, hogy ezúttal tényleg leszoktál. - mondtam, miközben éreztem, hogy az én szememben is elkezdenek gyűlni a könnyek.

- Kérlek Panka, adj egy esélyt, megmutatom, hogy tényleg más ember lettem! - szorította meg a kezem. - Kaptam állást itt Pesten, csupán arra kérnélek, hogy lakhassak itt, míg össze nem szedem magam!

- Végülis - vontam meg a vállam -, egy esély még nem a világvége. De ne okozz csalódás! - néztem rá mérgesen

Vince arca felderült, hirtelen felpattant és szorosan magához vont. Hirtelen cselekedete úgy meglepett, hogy egy pillanatra ledermedtem, de a kezdeti döbbent után viszonoztam az ölelését és megkönnyebültem szívtam magamba a tiszta, fenyőerdőre emlékeztető illatát.
Nem tudtam, hogy jó döntést hoztam-e, de minden porcikám hinni akart neki, vissza akartam kapni azt a testvéremet, aki régen volt.

Miután Vincével megbeszéltük a részleteket és elment, teljesen egyedül maradtam a gondolataimmal.
Könnyeim szinte teljesen elapadtak, így némán, könnyek nélkül sírtam egészen addig, amíg azon kaptam magam, hogy hosszú percekig csak magam elé meredek bambán. Közben a gondolataim olyan erősen cikáztak, hogy beleszédültem. A fejem zúgott, a szemem szúrt és minden testrészem sajgott, így nem is csoda, hogy néhány órával később a kanapén elnyúlva tértem magamhoz.

* * *

- Pankaa! - húzta el a szó végét Bori némi csalódottsággal a hangjában.

- Neked egy szavad sem lehet Borbála! Te bocsátottál meg Ádámnak!

- De én legalább nem hülyítek két fiút egyszerre! - húzta össze durcásan az ajkait.

- Nem tehetek róla, hogy ennyien odavannak értem!

Egy ideig még sikerült tettetnem, hogy komolyan mondtam, de aztán hangos hahotába kezdtem, amihez Bori is csatlakozott.

- Őszintén, mintha egy kicsit jobban húzna a szívem Ati felé, de olyan kétértelmű jelzéseket ad. Amit meg tegnap este mondott, attól pedig teljesen elbizonytalanodtam - színpadiasan felsóhajtottam és nekidőltem a kanapé támlájának. - Olyan jó lenne tudni mit is gondol pontosan.

- Már nem tudok róla én sem semmit - sóhajtott fel Bori - amióta lefeküdtetek, csak egyszer találkoztunk, mintha kerülne minket.

Kicsit meghökkentem mind azon, hogy ilyen könnyen kimondta, hogy lefeküdtünk, mind pedig azon, hogy Attila kerüli őket. Aztán rájöttem. Azon az éjszakán meséltem el azt is, hogy mi történt Ádám és köztem. Lehet csak véletlen egybeesés és téves a feltételezésem, de mindenesetre megmelengette a szívemet ez a gondolat.

- Lehet, hogy Ádám miatt - vetettem fel.

- Nem hiszem, ezer meg egy éve ismerik egymást.

- Ami azt illeti, te is kerülhetnéd Ádámot!

- Panka! - korholt le a barátnőm, miközben felkapott maga mellől egy párnát és egyszerűen az arcomba dobta azt.

Összorult a szívem, ez a lány valóban többet érdemel Ádámnál és éppen itt volt az ideje, hogy eláruljak neki mindent, hátha ez megadja a kezdőlökést, ha már a tegnapi nem volt elegendő.
Így elmeséltem neki ami az összejövetelük előtt történt illetve azt az esetet is, ahonnan Ati mentett ki.
Bori némán ült velem szemben, nem szakított félbe, csupán szívta magába az információt, mint egy szivacs. Az után sem szólalt meg, hogy befejeztem a mondandóm, csak bámult engem könnyes szemekkel, miközben ujjai a kanapé szélébe vájódtak.

- Most mennem kell! - pattant fel hirtelen, mintha valami fontosat határozott volna el magában.

Egy öleléssel engedtem útjára abban a reményben, hogy mire legközelebb beszélünk, már nem Ádám oldalán fog állni.