Miért gyűlölsz?

Fontos vagy nekem!

Próbálkoztam, esküszöm próbáltam megérteni az érzéseit, gondolatait, de ott önző módon csak a saját, túlcsorduló érzéseimet tudtam szem előtt tartani.

- És az jobb, hogy bántasz engem? - mondtam rekedt hangon. - Jobb az, hogy az egyik pillanatban még szenvedélyesen csókolsz és gyengéden ölelsz, a következőben pedig már úgy viselkedsz velem, mintha egy megbánt egyéjszakásod lennék?

A könnyeim még jobban folytak és ez nem csupán Ati miatt volt. Az aznapi események hatására visszafojtott könnyek is most buggyantak ki a szememből. Eközben a zsebemben rezgni kezdett a telefonom, de nem törődtem vele.

- Nem akartalak megbántani - válaszolta folytott hangon.

- Mégis sikerült - dünnyögtem, majd az utca felé fordultam és elindultam a lakásom felé.

- Panka! - kapta el a karom, mire félig felé fordultam. - Fontos vagy nekem!

Újabb könnycseppek gördültek le az arcomon. Egyszerre éreztem mindent és semmit. Üres voltam belül, mégsem tudtam kifejezni egyet sem a rengeteg érzelem közül, ami bent kavargott. Csak néztem rá, a könnyeimtől fátyolossá vált az arca, de így is tisztán láttam, hogy ködös a tekintete.
Nem tudtam megszólalni, hiába próbáltam, a torkom összeszorult, szó nem jött ki a számon.
Színpadiasan kirántottam a karom a szorításából és ténylegesen elindultam a hazafelé vezető úton, de immár nem állított meg.
Miután kifordultam a sarkon végre elengedhettem magam és olyan hangosan sírhattam, amennyire arra szükségem volt. Senki nem figyelt rám, senki nem állított meg, senki sem avatkozott közbe.

Egyedül a telefonom csörgése zökkentett ki. Mivel már másodjára csörrent meg, úgy gondoltam ildomos lenne felvennem.

- Halló? - szóltam bele a sírástól rekedt hangon.

- Panka - suttogta riadtan Boldi a nevem. - Jól vagy?

- Nem! - préseltem ki magamból ezeket a szavakat mielőtt még újra elkapott a zokogás. Minden fájdalmam az arcomon csurgott le, de egyelőre a lelkem semmennyire sem könnyebbült meg.

- Szeretnéd, ha felmenék hozzád?

Újra sikerült kipréselnem egy igenleges választ, mire Boldizsár biztosított, hogy hamarosan megérkezik a lakásomhoz és minden rendben lesz.
De én tudtam, hogy semmi sem lesz már rendben.

Valóban nagyon hamar megérkezett Boldi a lakásomhoz. Már túl voltam a zuhanyzásom, éppen a tenyeremet vizslattam, hogy lehet-e szükség újabb kötésre, mikor megszólalt a csengő. Gyorsan kihalásztam egy sebtapaszt a szekrényből és menet közben felaplikáltam egy mélyebbnek tűnő vágásra.

Boldi nem szólt semmit, és nem is kellett neki. Csak öleltem hosszú percekig a bejáratnál, míg csillapodott sírásom. Nagy, meleg tenyerével a hátamat simogatta, másokkal kezével pedig a nedves tincseimbe túrt és azokkal játszott. Testem a testéhez simult, a bőröm a selymes bőréhez ért. Olyan volt ő, mint egy meleg takaró egy fagyos téli estén, egy gyertyaláng az év legsötétebb éjszakáján, egy menedékhely, ahol elbújhatok és soha nem érhet semmi baj. Ő volt a biztonság és a vigasz, ő volt az, aki akkor, abban a pillanatban a legnagyobb megnyugvást tudta nyújta.
Utáltam, de volt úgy, hogy azt hittem, Attila lesz ez a személy számomra, de úgy tűnt ő ezt nem szeretné. Hiába kedvel, hiába tart fontosnak, mégsem szeret annyira, hogy vállalja ezt a szerepet.

- Hoztam fánkot - zörgette meg a hátam mögött a zacskót.

- Honnan szereztél ilyen későn? - húzódtam hátrébb, kezeim még mindig a vállán pihentek, az övéi pedig lecsúsztak a derekamra.