A megszeghetetlen eskü • Draco Malfoy ff.

Prológus

A nyári szünet vége felé közeledve a szokásos Malfoy vacsorára készültünk. Apa és anya minden évben a fejembe sulykolja, hogy legyek tisztelettudó, tegyem félre a gyerekes ellenszenvemet és ápoljunk jó viszonyt Dracoval, ahogy a Dolohov-Malfoy családban szokás. Narcissa, Draco anyja és anyám unokatestvérek. Apa és Lucius barátok, kollégák és bajtársak is voltak. Mi meg Dracoval… Hát nem épp legjobb barátok vagyunk, de különösebb konfliktus nélkül ellavíroztunk egymás mellett az elmúlt öt évben.
Sóhajtva végig simítottam smaragdzöld ruhámon, majd a fésülködő asztal tükrébe nézve megigazítottam a hajtűt, amivel hátra fogtam hosszú szőke hajam.
A nyár folyamán sok minden változott, a karcsú alakom nőiesedett és egyre jobban tisztában voltam vele, hogy már kevés olyan fiú van, akinek közömbös vagyok.
– Camile, indulunk! – kiabált fel anya.
– Megyek – szóltam vissza és felvettem a cipőmet és az utazó köpenyemet.
A kandallónál vártak a szüleim, a hopp hálózattal mentünk, de a köpeny kellett, hogy ne legyen kormos a ruhám. Belemarkoltam a hopp porba és határozottan mondtam:
– Malfoy kúria! – majd a földhöz vágtam a kezemben lévő dolgot és a lábaimnál zöld lángok csaptak fel, majd eltűntem a kandalló hálózatban.
A köpenyt szorosan húztam magam köré, míg a talpam újra szilárd talajt nem fogott.
– Jó estét! – léptem ki tisztelettudóan a tűzrakó helyből és átnyújtottam a köpenyemet egy házimanónak.
– Camile drágám – lépett elő Narcissa a másik helyiségből mosolyogva. – Jaj, de csinos vagy! – dicsért meg.
– Köszönöm! – mosolyodtam el és közben anya és apa is megérkeztek egymás után.
Furcsa volt itt lenni úgy, hogy a Malfoy család feje épp az Azkabanban raboskodik. A nappaliba belépve pillantottam meg Dracot. A lépcső korlátnak támaszkodott. Fekete öltönyt és ugyanilyen színű inget viselt. A nyár folyamán ő is sokat változott, de előnyére. A szőke haja és világos bőre világított ettől a ruhától.
Mikor felpillantott elrugaszkodott a korláttól és elindult felém.
– Szia! – hajolt közelebb, hogy két puszit adjon az arcomra.
– Szia! – viszonoztam a gesztust. – Jól nézel ki! – bukott ki belőlem.
– Te is – mért végig, majd köszöntötte apámat és anyámat is.
Furcsán kihalt volt a ház, nézelődésemből Narcissa hangja zökkentett ki.
– Draco, sétáljatok egyet Camile-lal, nemsokára elkészül a vacsora…
Mire feleszméltem az említett srác a könyökömnél fogva tolt kifelé az udvarra.
– Mit művelsz? – téptem ki a karom a kezéből.
– Anyáék beszélgetni akarnak… – vont vállat és zsebre dugta a kezeit.
Egy hatalmas tölgyfa mellett megtámaszkodott, én pedig szó nélkül követtem. Sóhajtva neki támaszkodtam a fának.
– Hogy vagy? – érdeklődtem bizonytalanul.
– A helyzethez képest egész jól…
Beállt közöttünk a kínos csend. Nagyon zavarban éreztem magam a semmibe bámulva, soha nem kellett még kettesben maradnom vele. Nem értettem mi lehet olyan fontos, amit előttünk nem lehetett megbeszélni. Révődésem közepette fel sem tűnt, hogy egy rakoncátlan tincs kiszabadulva az arcomba lóg. Villámcsapásként ért, mikor Draco a fülem mögé tűrte.
– Zambini egy mázlista… – motyogta mosolyogva, de tekintetem a bal csuklójára vetült.
– Az mi? – kaptam el a kezét és kezdtem el feltűrni a ruhája ujját. – Malfoy, te nem vagy normális! – szakadt ki belőlem, mikor rájöttem, hogy a Sötét jegy alját láttam.
– Cam… – rántotta ki a kezemből a kezét. – Nem kellett volna észrevenned…
– De észrevettem… – fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt. – Pansy ki fog borulni…
– Pansy státuszszimbólumnak fogja gondolni… – sóhajtotta. – A hozzá tartozó küldetés, már kevésbé megtisztelő…
– Gondolom választásod nem volt… – forgattam a szemeimet.
– Nem nagyon… – sóhajtott és nekidőlt a fának zavaróan közel hozzám. – Szakítok Pansyval… – tetette hozzá mellékesen.
– Mi? – nevettem fel. – Azt meg minek?
Nem válaszolt azonnal, csak nézett a birtok vége felé, így volt időm közelről tanulmányozni az arcát. Nyoma sem volt annak az öntelt kisfiúnak, aki még tavaly is volt.
– Mert jelenleg nincs szükségem egy olyan lányra, aki minden lépésemről tudni szeretne – mosolyodott el.
Már épp válaszra nyitottam volna a számat, amikor meghallottuk Narcissa hangját.
– Kész a vacsora!
Szó nélkül elindultunk a házba egymás mellett.

A ház asszonya megint kitett magáért, minden nagyon finom volt. Mikor kötetlen beszélgetésbe kezdtünk Draco anyja hozzám fordult.
– Camile… – kezdte zavartan.
– Igen? – néztem rá kíváncsian.
– Draco említette, hogy felfedezted a titkát… – halkította el a hangját. – Féltem a fiamat…
– Elhiszem – fogtam meg bizonytalanul az asszony kezét, bár nem tudtam ezt miért ossza meg velem.
– A szüleiddel beszéltem róla, de azt mondták rád bízzák a döntést…
– Milyen döntést? – bukott ki belőlem a kérdés.
– Draconak szüksége van egy bizalmasra, valakire aki mellette van, arra gondoltam… Reméltem, hogy te lehetsz az… – szorongatta a kezemet.
– Én? – néztem a fiú irányába, aki a szoba másik sarkában a szüleimet szórakoztatta.
– Megtennéd nekem? – kérlelt.
– Azt… azt hiszem… – dadogtam.
– És letennéd a megszeghetetlen esküt is?
– Mi? – eddig csak hallomásból ismertem az esküt, nem tudtam, hogy bárki alkalmazza még.
– Nézd el nekem Camile, hogy ilyet kérek… Draco az egyetlen gyermekem, biztosra akarok menni, hogy mellette leszel, amikor szüksége lesz rád – szabadkozott.
Még mindig Dracot néztem, vajon tudja, hogy mire kér éppen az anyja?
– Draco nem tudja… – mondta egyszerűen Narcissa, mintha a gondolataimban olvasna.
– Legyen… – suttogtam, mire az asszony szorosan magához ölelt.
– Holnap Bellával meglátogatunk, köszönöm. – hálálkodott.