A megszeghetetlen eskü • Draco Malfoy ff.

3. fejezet - A szükség szobája

A nap folyamán csak sodródtam az árral. Óráról órára jártam, de figyelni sehol nem tudtam. Teljesen szét voltam szórva, ezt Blaise is észrevette.
– Minden rendben Cam? – kérdezte, mikor vacsora után visszafelé tartottunk a klubhelyiségben.
– Persze… – néztem rá zavartan.
– Miről beszéltetek Malfoyjal? – faggatózott. – Azóta vagy árnyéka önmagadnak…
– Semmiről… – sóhajtottam, mire elengedte a kezem.
– Camile, kicsit úgy érzem kezdünk hárman lenni ebben a kapcsolatban… – dőlt neki a falnak zsebre dugott kézzel. – Ne mondd azt, hogy családi dolog, mert az elmúlt öt évben nem volt semmi dolgotok egymással, ez pedig idén már a második alkalom, hogy titkos megbeszélni valótok van…
– Az elmúlt öt évben nem volt az apja az Azkabanban… – kontráztam.
– Csak mondd, ha félre kell állnom, nincs gond vele, csak ne a hátam mögött kavarj vele… – vont vállat és elindult tovább.
– Ne beszélj hülyeségeket… – futottam utána.
– Akkor mondd el, hogy mi van veled mostanában? – kérdezte, de nem is nézett rám.
– Narcissa megkért, hogy néha figyeljek Dracora, ennyi, tényleg semmi extra, családi ügy, anya és az anyja unokatestvérek, Narcissa mindig kedves velem, nem mondhattam neki nemet… – próbáltam fél igazságokkal megbékéltetni.
– Csak ennyi? – sandított felém.
– Csak ennyi… – nyúltam a keze után. – És ne ignorálj engem!
– Téged? – nevetett fel halkan. – Soha senki sem tudna ignorálni…
Nem hiszem el, hogy ez az egész kialakult helyzet a feje tetejére fogja állítani az életemet. Draco zavaros és kétségbeesett. Blaise nem bízik senkiben és nem is vak, látja, hogy szervezkedek… Fogalmam sincs, hogy vészeljük át ezt az évet…
A klubhelyiségben nem időztem sokáig és egy mondvacsinált indokkal távoztam a hálókörletek felé. A hálótermen Daphne-val és Pansyval osztoztam, meglepve tapasztaltam, hogy ezen a nem túl késői órán mindketten már itt vannak.
– Sziasztok! – huppantam le az ágyra, ahol egy origami daru várt rám. – Ez mi?
– Fogalmunk sincs – válaszolta a Greengrass lány. – Pansy megpróbálta kinyitni, de bűbáj védi…
Felhúzott szemöldökkel néztem az említett lányra.
– Kíváncsi voltam, Draco szokott ilyenekkel játszani… – vont vállat.
Óvatosan széthajtottam a madarat, amely csak egy pár szavas üzenetet rejtett.

Éjfél után várlak!
D.M.

Az üzenet gyorsan felgyújtottam, mielőtt bármelyik kíváncsi szempár rávetülhetett volna.
– Na, ki küldte? – kíváncsiskodott egykedvűen Pansy, mintha nem is érdekelné.
– Ja, senki… – hebegtem. – Mármint… Fogalmam sincs, nem állt benne semmi, valaki szórakozik…
– De kár – sóhajtott fel Daphne. – Megnéztem volna Zabini arcát, mikor megtudja, hogy titkos hódolód van.
– Daphne – néztünk rá mindketten meglepve a másik lánnyal. – Nem is szoktál gonoszkodni, mi van veled?
– Valószínűleg rossz hatással vagytok rám… – nyújtotta ki a nyelvét, mire felnevettünk.
Megvártam míg a lányok elaludtak. Ébren forgolódtam, az egyetlen fényforrás a hold fénye volt a szobában.
Amikor meghallottam, hogy az óratorony éjfélt üt sóhajtva ültem fel az ágyban. Csendben a ládámhoz sétáltam és óvatosan öltözködni kezdtem.
Mikor kész lettem még körbenéztem a szobában, hogy biztosan alszik-e mindenki, majd a pálcámat magamhoz véve surrantam ki a klubhelyiségbe.
– Lumus! – mondtam ki a varázsigét, melynek hatására egy kis fény jelent meg a pálcám hegyén.
A kastély kihalt folyosóin a halk lépteim is fülsértő zajt csaptak. Az alagsortól a hetedik emeletig kellett eljutnom észrevétlenül.
Nem tudom miért lopakodtam pontosan, hisz prefektusként nem fogja felróni senki nekem, hogy ebben a késői órában a folyosókat járom.
Más lépteinek zaja verte fel a néma épület csendjét, bepánikoltam.
– Nox! – mormoltam el és a vaksötétben a falhoz lapultam.
Ám az illető útja keresztezte az enyémet, a sarkon befordulva egy pálca fénye vakított el.
– Dolohov! – mordult rám Piton professzor. – Maga mit mászkál kint ilyenkor.
– Piton professzor… – kezdtem elgondolkodva. – Csak körülnézek, hogy senki sem járkál-e tilosban…
– Ez egy dícsérendő dolog lenne, ha igaz volna… – fonta össze a karjait a mellkasa előtt. – Szóval?
Felsóhajtottam és elrúgaszkodtam a faltól, muszáj volt színt vallanom, ha valaki ő biztosan be van avarva.
– Narcissának megígértem, hogy figyelek Dracora, éppen ezen lennék… – tettem hátra a kezemet és kihúztam magam.
– Megigérted? – húzta fel kérdőn a szemöldökét a ház vezetőm.
– És nem szeghetem meg… – bólintottam.
– Ez a nő teljesen elvesztette az eszét… – sóhajtott fel Piton. – Rendben, menj! De többet meg ne lássalak, és vigyázz, ha mással találkozol ő nem lesz elnéző.
– Köszönöm! – lódultam neki. – Jó éjszakát professzor!
A pálcámba újra életet leheltem és folytattam az utam felfelé.
A lépteimet halkítottam amennyire tudtam és lélekszakadva értem fel a hetedik emeletre. Az ismerős falikárpit előtt állva vártam, hogy megjelenjen a Szükség szobájának ajtaja.
A helyiségben káosz uralkodott, inkább lomtárnak tűnt, mint egy szobának, amire valakinek szüksége van.
– Azt hittem már el sem jössz… – jegyezte meg Draco, amikor kiléptem egy könyvkupac mögül és megpillantottam egy kanapén üldögélve.
– Feltartottak… – sóhajtottam és leültem mellé.
Csendben felhúzott szemöldökkel várta, hogy kifejtsem.
– Pitonba botlottam… Muszáj volt elmondanom hova megyek, addig nem engedett tovább… – motyogtam.
– Ő a legkisebb probléma… – sóhajtotta.
– Szóval elmondod végre, hogy Merlinre minek küldesz elátkozott csomagot Dumbledore-nak? – forgattam a szemeimet.
– A küldetésem része… – sóhajtotta. – Meg kell ölnöm őt… Illetve ez…
Megragadta a kezem és húzott maga után az egymás tetejére dobált holmik között. Egyszer csak megállt egy volt-nincs szekrény előtt, de engem még hajtott a lendület, így sikeresen neki sétáltam a vállának.
– Bocs… – kapaszkodtam meg a karjában, hogy el ne essek.
Átkarolta a derekamat, nehogy a földön landoljak. Csak zavartan bámultuk egymást, mire megköszörültem a torkom.
– Szóval… – kerestem a hangom. – Mi dolgod egy volt-nincs szekrénnyel?
– Ja… – engedett el óvatosan. – Működésre kellene bírnom.
Körbejártam a bútordarabot. Óvatosan végig futtattam az ujjaimat a szekrény mintázatán, annyira ismerős volt…
– Ennek a párja van a Zsebpiszok közben? – kérdeztem, mikor újra szemben találtam magam Dracoval.
– Igen – mosolyodott el halványan.
– Ezzel akarsz Halálfalókat hozni a kastélybe?
– Az a terv, igen.. – vakarta meg a tarkóját.
– Zseniális! – néztem rá elismerően. – És tudok segíteni valamiben?
Izgatott voltam, nem a gyilkosság hozott lázba, inkább a szekrény, hisz Malfoy teljesen más oldalát ismerhetem meg.
– Segíteni? – gondolkodott el és neki dőlt a bútornak. – Miért, tudod, hogy lehetne megölni a világ leghatalnasabb mágusát?
– Nem, fogalmam sincs… – húztam el a számat. – Sőt különösebben a varázsbútorokhoz sem értek…
Csalódottan visszasétáltam a kanapéhoz és levetettem magam rá.
– Totál semmi hasznom – konstatáltam.
– Azt sem értem miért mentél bele ebbe… – jött utánam szórakozottan.
Amikor felnéztem zavaróan közel volt hozzám. Draco térde az enyémet súrolta, ujjai centiméterekre voltak a combjaimtól. A gondolatra az arcomba szökött a vér. Felültem és arréb húzódtam, hogy kicsit összeszedjem magam.
– Édesanyádnak nem lehet nemet mondani… – mosolyodtam el. – Illetve nem is akartam, Narcissa mindig olyan kedves velem…
– Kedvel téged… – mosolygott vissza rám.
Meg sem tudom mondani, hogy mikor volt utoljára ennyire bensőséges pillanatunk, talán a vonaton ide felé.
Nem tehettem róla, ebben a pillanatban azt éreztem, hogy szükségem van a közelségére, ezért közelebb csúsztam, hogy a térdünk megint összeérjen.
Lebámult az egymásnak ütköző lábainkra, majd újra a szemembe nézett.
– Sosem voltunk még kettesben… – konsrarálta.
– Ez nem teljesen igaz… – jegyeztem meg szórskozottan. – Nálatok is ketten voltunk, a vonaton is…
Ahogy a vonatot kimondtam elmosolyodott, nekem is azonnal a csók jutott eszembe. Megnyaltam az alsó ajkamat, mert úgy éreztem kiszáradt a szám.
Draco ajkai halvány mosolyra húzódtak, mintha ő is épp ugyanarra a pillanatra gondolt volna. Az emlékezetében felbukkant csók most sokkal többnek tűnt, mint egy egyszerű érintés. Éreztem, ahogy a szívem hevesebben kezdett dobogni, a szoba levegője pedig mintha egy pillanatra megremegett volna körülöttünk.
Draco egy pillanatig sem vette le rólam a tekintetét, szürkéskék szemeiben valami furcsa, ismeretlen fény csillogott. Éreztem a szobában uralkodó csend súlyát, mintha a világ egyetlen lélegzetvételre megállt volna.
– Nem gondoltam volna, hogy… – kezdte Draco halkan, de elhallgatott, mintha nem tudná, hogyan fejezze be a mondatot. Talán ő maga sem tudta, mit is gondol pontosan.
Az ajkamba haraptam, próbáltam összeszedni a gondolataimat, miközben az érzéseim kavargó örvényként örvénylettek bennem. Volt valami megmagyarázhatatlan ebben a pillanatban, valami, ami több volt egyszerű barátságnál, több a családi köteléknél, amiben addig hittünk.
– Azt hiszem, mindketten meglepődtünk, hogy... hogy mennyire más minden most – mondtam végül, halkan, de minden szónak súlya volt. Draco bólintott, pillantása az arcomról az ajkaimra vándorolt, mintha mérlegelné, mit tegyen.
– Tudom, hogy miért vagy itt – mondta végül. – És tudom, hogy az eskü miatt nincs más választásod. De miért… miért csókoltál vissza a vonaton?
A kérdés váratlanul ért, és hirtelen elöntött a zavar. Az igazság az volt, hogy fogalmam sem volt, miért tettem. Talán mert abban a pillanatban, amikor ajkaim az övéihez értek, minden kétely, minden aggodalom elszállt, és csak a közelségét éreztem, azt, hogy milyen jó érzés volt egy pillanatra elfelejteni mindazt, ami körülöttünk zajlott.
– Talán csak... szükségem volt rá – válaszoltam végül őszintén. Draco egy pillanatig elgondolkodva figyelt, majd lassan bólintott, mintha megértette volna a szavaimat.
– Nekem is – suttogta, és a következő pillanatban keze az enyémre simult. Az érintése meleg volt, megnyugtató, és abban a pillanatban úgy éreztem, hogy bármi is történjék, ebben a pillanatban, ebben a szobában minden rendben van.
Közelebb hajoltam hozzá, éreztem a leheletét az arcomon, ahogy lassan, óvatosan megcsókolt. Az ajkai puhán érintették az enyémet, és ebben a csókban több volt, mint a vonaton történt gyors érintés. Ebben a csókban benne volt minden kimondatlan szó, minden rejtett érzés, amit addig egyikünk sem mert volna bevallani.
A világ lassan eltűnt körülöttünk, csak mi ketten maradtunk, egy kanapén a szükség szobájában, ahol az érzések végre utat találtak maguknak.