A megszeghetetlen eskü • Draco Malfoy ff.

4. fejezet - A titkok terhe

A szívem vadul dobogott, ahogy Draco ajkai elváltak az enyéimtől. A Szükség Szobájának homályában mindkettőnk légzése hallhatóan nehézzé vált. Ott ültünk egymás mellett a kanapén, térdeink összeértek, s a köztünk lévő feszültség szinte tapintható volt. Nem mertem ránézni. Nem tudtam, mit gondol, és abban sem voltam biztos, hogy tudni akarom. Ez a második csók más volt, mint a vonatos. Az első meglepett, sőt megijesztett, de most... Most egészen más érzés kelt életre bennem. Nem voltam biztos abban, hogy meg akarom érteni.

– Szóval... – kezdte Draco, a hangja halk volt, de érződött benne a szokásos magabiztossága. – Miért is csókoltál vissza?

Megdermedtem, a kérdése élesen csengett a fejemben. Még én sem tudtam igazán, miért tettem, amit tettem. Valahogy a csók akkor természetesnek tűnt, nem jelentett semmit, most viszont csak zűrzavart okozott bennem.

– Mert szükségem volt rá... – ismételtem suttogva, mintha ez a válasz elég lenne, hogy megnyugtasson mindkettőnket.

De tudtam, hogy ez nem igaz. Nemcsak erről volt szó.

Draco elmosolyodott, de nem gúnyosan, mint korábban. Inkább mintha valami rejtett érzelmet próbált volna palástolni.
– Érdekes...

Elfordítottam a fejem, hogy ne lássa az arcomra kiülő zavart. Talán jobb lett volna elkerülni ezt a helyzetet, de már túl késő volt. Valahogy vonzott hozzá ez a sötétség, ez az ismeretlen, amit magában hordozott. De egyvalaki biztos nem fogja ezt könnyen venni.

Blaise.

Amióta a vonaton Draco és én bezárkóztunk a fülkébe, Blaise furán viselkedett. Először csak kérdezgetett, hogy mi történt, de mindig csak kitérő válaszokat adtam. Tudtam, hogy gyanakszik. Sőt, talán többet is tud, mint amit mutat, de egyelőre nem firtatta tovább. Ez viszont nem jelenti azt, hogy sokáig hallgatni fog. Blaise mindig is éles szemű volt, és nem szeretett a háttérbe szorulni. A kapcsolatunk amúgy is feszült volt az utóbbi időben, mintha valami folyamatosan közénk akart volna állni. És most már pontosan tudtam, mi az: Draco Malfoy.

– Mire gondolsz? – szakította meg Draco a gondolataimat.

Észrevehette, hogy egy pillanatra teljesen kizártam őt a fejemből.

– Semmi... csak, hát... Blaise.

Meg kellett mondanom neki. Ha bármi történik, Blaise gyanakvása mindent tönkretehet.

Draco halkan nevetett.

– Zabini? Mi van vele?

– Ő már tud valamit. Látta, hogy a vonaton bezárkóztunk abba a fülkébe, és azóta folyton kérdezget. Nem vagyok biztos benne, hogy meddig titkolhatjuk, hogy... tudod... – itt elakadt a szavam.

Hogy mit is? Csak nem akarhattam kimondani, hogy titkolni azt, hogy éreztem valamit Draco iránt, nem igaz?

Draco arca elkomorult.

– Ne foglalkozz Zabini aggályaival. Az ő dolga, hogy hogyan birkózik meg a gondolataival. Ha túl sokat kérdez, csak figyelmeztesd, hogy törődjön a saját dolgával.

Tudtam, hogy ez nem ennyire egyszerű. Blaise nem fog csak úgy leállni. De nem csak ő okozott problémát. Pansy Parkinson is. Ő is gyanakvó volt, de nem olyan kedvesen és finoman, mint Blaise. Amióta a Roxfortba visszatértünk, állandóan megjegyzéseket tett rám, gyanúsan méregetett, és egyre több apró, gonosz kiszólást engedett meg magának. Pansy sosem volt az a fajta lány, aki elviselte volna, ha bárki is „fenyegeti" a pozícióját Draco mellett.

Aznap éjjel, mikor visszamentem a szobánkba a Szükség Szobájából, Pansy már ott volt. A fény alig derengett a hálóteremben, de láttam, hogy a sötétbarna haja kibontva hullik a vállára, és úgy nézett rám, mintha megérezte volna, hogy valami nincs rendben.