A megszeghetetlen eskü • Draco Malfoy ff.

6. fejezet - A kétely szorítása

Az utóbbi napok teljes káoszban teltek. Mintha minden összeesküdött volna ellenünk. Draco egyre mélyebbre süllyedt a kétségbeesésben, és én sem voltam különb. A kastély falai már nem nyújtottak menedéket, minden egyes sarok egy újabb veszélyt rejtett. A terv, amit a Sötét Nagyúr ránk kényszerített, egyre jobban eluralkodott rajtunk, és én sem tudtam már, hol ér véget a saját akaratom és hol kezdődik a parancsok teljesítése.

Draco egyre többször zárkózott el tőlem, mintha nem akarná, hogy tanúja legyek a saját összeomlásának. Látni rajta, hogy mekkora súlyt cipel a vállán, szinte elviselhetetlen volt. Nem egyszer próbáltam segíteni neki, beszélni vele, de mindig elutasított, vagy egyszerűen csak kikerült. A szekrény... az az átkozott szekrény nem akart működni. Minden próbálkozás kudarcba fulladt, és Dracot ez lassan felemésztette.

Egyik este mégis más volt. Az egész napot azzal töltötte, hogy újabb varázslatokat próbált ki a szekrényen, de én már az elejétől tudtam, hogy nincs értelme. Ott álltam a könyvtár polcai között, a hátam mögött hallottam a pergamenek susogását és az emberek suttogását, de nem figyeltem rájuk. Minden gondolatom Draconál járt.

Aznap éjjel, amikor visszamentem a Mardekár klubhelyiségébe, Dracot az egyik sarokban találtam, teljesen összeroppanva. Az arca sápadt volt, szemei alatt sötét karikák húzódtak. Nem tudtam, mit mondjak neki, csak leültem mellé. Egy pillanatig csendben ültünk, a kandalló fénye megvilágította a halvány arcát.

Lassan, szinte félve nyúltam a keze után. Éreztem, hogy a bőre hideg volt, mint a márvány. Nem húzódott el, de nem is nézett rám. Csak bámulta a tűz lángjait, mintha azok választ adhatnának minden kérdésére. Aztán végül, mintha áttörtem volna a falat, amit maga köré épített, halkan megszólalt.

– Nem bírom tovább, Cam. Nem megy... – A hangja remegett, a fájdalom szinte kézzelfogható volt.

Nem tudtam, mit mondhatnék. Én sem hittem már abban, hogy meg tudja oldani ezt a helyzetet. De valahol mélyen mégis volt egy szikra, egy halvány remény, amit nem akartam elengedni. Az ő harca az enyém is volt. Megszorítottam a kezét, és megszólaltam:

– Nem vagy egyedül ebben, Draco.

Abban a pillanatban rám nézett. A tekintetében ott volt minden félelem, kétség és fájdalom, amit hetek óta rejtegetett. De volt benne valami más is: kétségbeesett vágy, hogy legalább egy dolog legyen, amihez ragaszkodhat. Mielőtt bármit is mondhatott volna, hirtelen felállt, és szorosan magához húzott. A karjai körém fonódtak, mintha attól félne, ha elenged, minden darabokra hullik körülötte.

Éreztem, ahogy a szívverése felgyorsul, és ahogy szorosan magához ölelt, mintha abban reménykedne, hogy így eltűnhet minden probléma, ami a vállain nyugszik. Nem szóltunk semmit, de a csend többet mondott minden szónál. Egy pillanatra azt hittem, hogy talán... csak talán, meg tudjuk oldani ezt. Hogy van esélyünk együtt kijutni ebből a rémálomból.

De a valóság mindig visszarántott minket.

Amikor Pansy és Blaise beléptek a klubhelyiségbe, a légkör azonnal megfeszült. A hirtelen jött düh és feszültség szinte tapintható volt, és én már tudtam, hogy a titok, amit hónapok óta őriztem, most végleg napvilágra kerül. Pansy arca szikrázott a haragtól, és minden egyes lépésével egyre közelebb került hozzánk, míg Blaise egy kicsit távolabb, de szintén dühösen figyelt.

Pansy nem titkolta, hogy dühös. Az eddigi hónapokban nyilvánvaló volt, hogy figyelt minket. A kapcsolatunk, még ha titokban is, folyamatosan feszítette a szálakat köztünk. Éreztem, hogy a lány nemcsak miatt zavarodott, hanem mert Draco hűvösen viselkedett vele. Azt is tudtam, hogy Pansy számára fenyegetést jelentek, és minden alkalommal emlékeztet erre, amikor csak lehet.