A megszeghetetlen eskü • Draco Malfoy ff.

8. fejezet - Törékeny pillanatok

A napok teltek, és ahogy a méreg elkészült, tudtuk, hogy elérkeztünk a következő, veszélyes lépéshez. A főzet egy borostyánszínű üvegbe került, amely első ránézésre ártalmatlannak tűnt. Mintha csak egy egyszerű ital lenne, valami, amit bárki gond nélkül meginna. Ez volt a tervünk kulcsa: rejtőzködni a nyílt színen, láthatatlanul megmérgezni a legnagyobb ellenséget.
Draco hűvösen intézte a dolgokat, mintha ez a feladat egy lenne a sok közül, de én tudtam, hogy ő is feszült. A tét túl nagy volt. Lumpsluck professzort kellett befolyásolnunk, hogy ő adja át az italt Dumbledore-nak. Draco ötlete volt, hogy bűbájjal irányítsuk a professzort, így ő maga sem tudta, mit tett. Egy egyszerű bűvölet, egyetlen kicsi hazugság, és Lumpsluck már nem emlékezett rá, hogy mi adtuk át neki az üveg italt. A terv egyszerű volt, mégis annyi minden mehetett volna félre.
Amikor Draco és én végre átnyújtottuk az üveget Lumpslucknak, szinte levegőt sem mertem venni. Draco szokás szerint higgadt maradt, hideg arckifejezése mögött alig lehetett bármit is olvasni. A professzor nem gyanakodott. Az egész jelenet szinte tökéletes volt – mintha mi sem lenne természetesebb, mint egy üveg ital átnyújtása. Lumpsluck elvette, bólintott, és megbűvölve elindult, hogy átadja Dumbledore-nak.
Aznap éjjel alig aludtam. Az egész testem feszült volt, mintha várnám a pillanatot, amikor minden felrobban körülöttünk. Draco szintén csendes volt, de tudtam, hogy ő is ugyanezt érzi. A Szükség Szobájában várakoztunk, mintha bármelyik percben értesülhetnénk a végről, a pillanatról, amikor megtudjuk, hogy sikerrel jártunk.
A feszültség szinte tapintható volt közöttünk. Az utóbbi napokban Draco ügyesen elzárta magában az irántam érzett vágyat, mintha valami kemény páncél alatt tartaná fogva. Én is próbáltam ugyanezt tenni, de az az este más volt. A csend, a várakozás, a bizonytalanság mind-mind megtörte a védelmemet. Ahogy ott ültünk egymás mellett a kanapén, a szívem egyre hevesebben vert, a gondolataim összefonódtak azzal, ami közöttünk volt.
Egyszerűen nem tudtam tovább elnyomni az érzéseimet. Draco oldalra nézett, és amikor tekintetünk találkozott, tudtam, hogy ő is érezte a változást. Nem kellett semmit mondanom – a testem, a szemeim elárultak mindent. Lassan közelebb húzódtam hozzá, és mielőtt még bármit mondhatott volna, megcsókoltam.
Az érintésünk ezúttal más volt. Nem vad, nem elhamarkodott, hanem szinte kétségbeesett. Mintha mindketten tudtuk volna, hogy ez az éjszaka lehet az utolsó alkalom, amikor még megengedhetjük magunknak ezt a gyengeséget. Draco egy pillanatra megdermedt, majd szenvedélyesen visszacsókolt, de tudtam, hogy ez csak a pillanat hevében történt. A következő percben már újra visszanyerte az uralmat magán, és elhúzódott tőlem.
– Nem szabad – mondta halkan, de a hangja remegett. Láttam rajta, hogy küzd magával. – A küldetés... fontosabb ennél.
Bólintottam, bár belül éreztem, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű. Az érzéseim már nem voltak kordában tarthatók, és talán az idő múlásával Draco is rájött, hogy nehezebb lesz megfékezni azt, ami köztünk van.
Másnap reggel fáradtan, idegesen indultam el a Nagyterembe, hogy végre halljak valamit Dumbledore állapotáról. Draco mellettem volt, de egyikünk sem szólt egy szót sem. Azt reméltük, hogy Lumpsluck sikerrel járt, hogy a tervünk végre célt ért, és hamarosan mindennek vége lesz.
Ám amit ott hallottunk, az hideg zuhanyként ért. Dumbledore nem halt meg. Az üveg ital nem jutott el hozzá. Ehelyett Ron Weasley ivott bele, és most a gyengélkedőn feküdt, mérgezett állapotban. A hír, amit McGalagony suttogott a diákoknak, szinte fájdalmasan csapott meg minket. A tervünk kudarcot vallott.
A gyomrom görcsbe rándult, és Draco arcára néztem, de ő mereven előre bámult. Tudtam, hogy ő is ugyanolyan sokkban van, mint én. Ron Weasley. Hogy történhetett ez? Mi romlott el?
– Ez lehetetlen – suttogtam magam elé, miközben a kezem ökölbe szorult. – Nem Ron Weasley-nek kellett volna…
Draco nem válaszolt. Láttam rajta, hogy ő is gondolkodik, hogy próbál rájönni, mi ment félre, de a helyzet világos volt. A tervünk kudarcot vallott, és most Dumbledore még mindig életben volt. És még rosszabb – a kudarcunk nyomot hagyott maga után. Weasley életét veszélybe sodortuk, és ha kiderül, hogy mi állunk a háttérben, mindennek vége. Az életünk még veszélyesebbé vált ezzel a hibával.
Próbáltam összeszedni magam, de a félelem szorongatott. Nem csak attól tartottam, hogy mi lesz velünk, hanem attól is, hogy mi következik most. Draco arca sötét volt, az izmai megfeszültek, és tudtam, hogy ő is azt érzi, amit én. Az életünk kicsúszott az irányításunk alól. Most már csak idő kérdése volt, mikor dől össze minden.
Az egész világom darabjaira hullott abban a pillanatban, amikor megtudtam, hogy Ron Weasley ivott a mérgezett italból. Az volt a terv, hogy Dumbledore-t tesszük el láb alól, és most a kudarc keserű íze ott maradt a nyelvemen. Draco mellettem ült a Nagyteremben, arcán nem látszott érzelem, de tudtam, hogy ő is ugyanúgy szenvedett a tudattól, hogy hibáztunk. A gyomromban egyre nagyobb görcs keletkezett, mintha egy láthatatlan kéz szorongatta volna belülről.
Ron Weasley az egész iskola szeme láttára került a gyengélkedőre, és most mindenki róla beszélt. Nem tudták, mi történt, de a pletykák, hogy mérgezés áldozata lett, szinte pillanatok alatt elterjedtek. Amint ez a hír elért hozzánk, Dracoval némán, feszült arccal cseréltünk egy röpke pillantást. Nem kellett semmit mondania – tudtam, mit gondol. A terveink széthullottak, és most egy ártatlan – vagy legalábbis nem Dumbledore – szenvedi meg a hibánkat.
A nap további része homályos foltként suhant el előttem. Az agyam zakatolt, gondolatok százai kavarogtak benne, de egyikre sem tudtam igazán összpontosítani. Amikor végre egyedül maradtam, a feszültség, amit eddig sikerült elnyomnom, kirobbant belőlem. A szobámban járkáltam fel-alá, a kezemmel idegesen csapkodtam az ágyat, a szekrény ajtaját, bármit, amit elértem. Még ha nem is én voltam a közvetlen hibás, mégis úgy éreztem, mintha én okoztam volna az egészet.
Draco és én rengeteg időt töltöttünk a Szükség Szobájában, gondosan tervezgettük a lépéseinket. Tudtuk, hogy ez az egyetlen esélyünk lehetett arra, hogy megszabaduljunk Dumbledore-tól, és mégis, minden erőfeszítésünk ellenére elbuktunk. A nap végére azonban rájöttem, hogy nem engedhetjük meg magunknak, hogy a hibánk megbénítson minket. Az életünk tétje túl nagy volt, és most nem hagyhattuk, hogy eluralkodjon rajtunk a félelem.
Draco hűvös nyugalommal próbált átvészelni minden pillanatot, de ahogy belenéztem a szemébe, láttam, hogy benne is ott tombolt a feszültség. Csak ő sokkal jobban tudta elrejteni, mint én. Nem beszéltünk erről, de minden mozdulatában, minden pillantásában ott volt a kimondatlan harag és csalódottság. Nem magunk miatt, hanem mert elárultuk a küldetést, amiért dolgoztunk.
Egyik este újra a Szükség Szobájában találtuk magunkat, a mérgezés utáni első alkalommal. A csend fojtogató volt, a levegőben vibrált valami kimondatlan feszültség, mintha mindketten tudtuk volna, hogy valami megváltozott. Nemcsak a küldetésünk, hanem mi magunk is. Nem tudtam, hogyan kezdhetnék beszélgetést a történtekről, így csak figyeltem, ahogy Draco látszólag a főzet maradékát elemzi.
Az elmémben visszhangoztak a pillanatok, amikor még megvolt köztünk az a bizonyos távolság, az a vékony határ, amit most már lehetetlen volt újra felhúzni. A vonzalom, ami egyre inkább eluralkodott rajtam, mindent felülírt. Hiába próbáltam elterelni a figyelmemet, a gondolatok visszatértek újra és újra: az az este, a kanapén, amikor megcsókoltam őt, és ő viszonozta. Akkor tudtam, hogy ez valami mélyebb dolog volt köztünk, mint amit eddig el mertünk ismerni.
Aznap este azonban nem bírtam tovább elnyomni magamban az érzéseimet. Draco mellettem ült a kanapén, és épp valami kérdést tett fel a főzet összetevőiről, de nem tudtam figyelni rá. A gondolataim csak körülötte forogtak. Mielőtt észrevettem volna, mit csinálok, odahajoltam, és újra megcsókoltam. Ezúttal nem volt hirtelen vagy heves, hanem lassú és óvatos, de Draco érezhetően meglepődött. Először nem mozdult, aztán visszacsókolt, mintha küzdene magával, de végül feladta.
Az érzelmek, amik napok óta elfojtva voltak, most felszínre törtek. Nem akartunk beszélni róla, de mindketten tudtuk, hogy nem menekülhetünk el előle. Ez most más volt. Nem egyszerűen a fizikai vonzalom, hanem valami mélyebb, valami, amitől mindketten féltünk, de mégsem tudtunk ellenállni neki.
Draco végül elhúzódott, zihálva, mintha próbálna visszaszerezni valami kontrollt maga felett.
– Camile – mondta halkan, de éreztem a hangjában az érzelmek hullámzását. – Nem szabad ezt tennünk. Tudod, hogy mi forog kockán.
Bólintottam, de belül már teljesen elnyeltek az érzéseim. Mindketten tudtuk, hogy a küldetés túl fontos volt ahhoz, hogy ilyen figyelmetlenséget engedjünk meg magunknak, de egyszerűen nem tudtam tovább elfojtani magamban azt, amit iránta éreztem. A következő napok csak még nehezebbé váltak. Az iskolában Ron Weasley állapota mindenkit megrázott, és minden pillanatban rettegtem attól, hogy valaki összeköti az eseményeket velünk.
Draco visszazárkózott magába, újra elrejtette az érzéseit, és úgy tett, mintha semmi sem történt volna közöttünk. Én azonban már nem tudtam ezt megtenni. Valami megváltozott, és mindketten tudtuk, hogy nincs visszaút.
Minden este ugyanabban az időben léptem be a Szükség Szobájába, mintha a jelenlétemmel megidézhetném Dracot. A szoba rideg volt és üres, csak én ültem ott némán, várakozva, hátha egyszer csak megjelenik az ajtóban. De napok teltek el, és Draco nem jött. Kezdetben még reménykedtem, hogy talán csak késik, talán elfoglalt valamivel. Aztán az idő múlásával a szívem egyre inkább összeszorult. Rádöbbentem, hogy lehet, hogy örökre eltávolodtunk egymástól.
A fejemben újra és újra lejátszottam azokat a pillanatokat, amiket együtt töltöttünk. Az érintések, a csókok, a titkok, amiket senki más nem tudhatott. Az érzések, amik közénk férkőztek, egyre erősebbek lettek bennem, ahogy teltek a napok, és Draco hiánya már-már elviselhetetlenné vált. Minden este újra visszamentem a szobába, mintha az a hely valahogyan összekötne minket, de csak a csend válaszolt a reményeimre.
A harmadik vagy talán negyedik este már nem is számoltam a napokat. A szoba szinte megszokottá vált, ahogy ott ültem egyedül. A levegő nehéz volt, mintha a saját szorongásom vette volna körül a falakat. Az elmém folyamatosan zakatolt, új terveket szőtt, hogyan javíthatnánk ki a hibánkat, de minden gondolat végén ott volt Draco képe. Mintha semmi más nem számított volna, csak ő, és az a távolság, ami most köztünk feszült.
Aztán egy este meghallottam az ajtó halk nyikorgását, és felkaptam a fejem. Draco lépett be, arcán olyasfajta kimerültség ült, amit még sosem láttam rajta. Nem a fizikai fáradtság, hanem valami mélyebb, mintha lelkileg teljesen megtört volna. A tekintetünk találkozott, és a szívem hevesen dobogott. Ő volt az, akire napok óta vártam, de a szemeiben nem azt a magabiztos, hűvös Dracot láttam, akit ismertem.
– Camile – szólalt meg végül, de a hangja rekedt volt, mintha hosszú idő óta most szólalt volna meg először.
Felálltam a kanapéról, közelebb léptem hozzá, de nem tudtam, mit mondjak. Valahol legbelül féltem tőle, hogy most véglegesen eltávolodik tőlem. De Draco más volt most. Látszott rajta, hogy feladta a harcot, hogy képtelen volt tovább küzdeni az érzései ellen, ahogy én sem tudtam.
A levegő vibrált körülöttünk, ahogy egymás szemébe néztünk, és tudtam, hogy valami fontos dolog fog történni most köztünk. Nem mozdultam, csak figyeltem őt, ahogy közelebb lépett, és mintha minden szava elakadt volna a torkán.
– Nem bírom tovább – mondta halkan, a hangjában kétségbeesés és valami mély fájdalom bujkált. – Nem tudom, mi tévők legyünk, nem tudom, hogyan oldjuk meg ezt az egészet. De egyvalamit tudok: már nem bírom elviselni, hogy távol legyek tőled.
Draco szavai mintha lángra lobbantották volna a levegőt körülöttünk. Egy lépést tettem felé, majd megérintettem a kezét. Éreztem, ahogy megfeszül az érintésem alatt, de nem húzódott el. A pillanatnyi feszültség lassan oldódni kezdett köztünk, és hirtelen minden világosabb lett. Nem voltak szavak, amik leírhatták volna azt, amit éreztem. Az a rengeteg frusztráció, amik az elmúlt napokban bennem voltak, most mind egyszerre oldódott fel, ahogy Draco végül közelebb lépett hozzám.
Nem kellett több szó, a levegő megtelt a kimondatlan vágyainkkal. Draco átölelt, és az ajkaink újra találkoztak. Ez a csók más volt, mint az eddigiek. Nem volt benne bizonytalanság, csak a tiszta szenvedély, amit mindketten elnyomtunk magunkban túl sokáig. Draco karjai szorosan öleltek, mintha attól tartana, hogy ha elenged, akkor minden darabjaira hullik.
A kezeimet a hajába túrtam, éreztem, ahogy az ujjaim a selymes tincsek között siklanak, és közben a testem szinte magától reagált a közelségére. Nem volt többé tér vagy idő, csak mi ketten léteztünk, egyre mélyebbre merülve abban a pillanatban.
Draco végül az ágyra húzott maga mellé, és ott feküdtünk egymás mellett, szinte teljesen csendben. A szoba mintha megállította volna az időt, csak a légzésünk volt hallható. Az érintései most már gyengédebbek voltak, de még mindig éreztem bennük azt a kétségbeesett vágyat, amit eddig mindketten elnyomtunk magunkban.
Nem kellett több szó. Egymás mellett feküdtünk, és tudtam, hogy most már nem számít, mi történik ezután.