From hate to love...

2. Fejezet: Vita

Lydia Walsh
03.02. szombat

   Hamar eltelt ez a versenyhétvége. Egész jól szerepeltek a fiúk, ugyanis Charles 4. helyen végzett a futam végén, Carlos pedig még a pódiumra is felállhatott a 3. helyért járó díjjal a kezében.
-Gratulálok fiúk!-szóltam nekik oda, mikor végre kijutottak a tömegből
-Köszi-jött oda hozzám Charles és azonnal ölelésbe vont, míg Carlos mégcsak rám se hederített, de ez nem lepett meg, mert annyira nagy az egója, hogy annyit nem képes visszamondani kösz haver.

Mikor mindenki elrendezte a dolgát, megbeszéltük a Ferrari csapatával, hogy elmegyünk vacsorázni. Egy puccos kis étterembe mentünk, ahol egy hatalmas asztal volt számunkra lefoglalva. Én Alexandra, azaz Charles barátnője mellett ültem, velem szembe Carlos és ő mellette pedig Charles foglalt helyet az asztal egyik végébe.

-Miújság veled, Carlos?-kérdezte tőle Alexandra, ezzel megkezdve a beszélgetést-Rég láttalak nálunk

-Minden rendben, sok volt a dolgom mostanában-mondta Carlos, mire Charlessal összenéztek

-Na, úgy érzem, mi csajok valamit nem tudunk. Mi is volt az a sok dolog?-nézett gyanakodva a két srácra

-Nem lényeges-szúrta oda Carlos, mire Alexandra még kíváncsibban nézett

-Te tudsz valamit, Lydia?-pillantott rám, mintha engem annyira érdekelne Carlos élete

-Fogalmam sincs, de ha tippelnem kéne biztos megint felszedett valami kurvát, csak szégyelli bevallani, hogy egy héten belül már ez a harmadik csaj, akit kefél-mondtam, miközben ránéztem Carlosra, aki egy gyilkos és egy zavarba jöttem nézéssel áldott meg, míg Charles és Alexandra lenéztek és csak az orruk alatt kuncogtak. Jól ismertem Carlost. Túl jól. Egy kis pimasz nőcsábász, aki szeretett dugni. Szerette azokat a lányokat, akik elolvadtak tőle, ezzel is növelve az amúgy is nagy egóját. Szerette akiknek nagy volt a mellük és a seggük. Minden lány tálcán kínálta magát neki, de sosem volt egy szóra méltó kapcsolata sem.

-Nagyon kis vicces vagy Lydia, de el kell szomorítsalak, hogy mint sosem, most sincs igazad-kezdett bele a mondókájába Carlos elég ideges hangnemmel-Ameliaval már lassan egy hónapja együtt vagyunk-felhorkantottam, mikor ezt kimondta

-Hű, egy hónap az nagyon sok idő nálad. Szegény lány olyan naív, hogy még mindig azt hiszi csak őt kúrogatod?-kiborultam teljesen és sajnáltam a lányt, hogy ilyen buta

-Képzeld, igen, csak őt kúrogatom-háborodott fel

-Ezt a hülye sem hiszi el!-erre a kijelentésemre pedig teljesen kiborult Carlos

-Bocsánat, hogy legalább nekem van szexuális életem és nem vagyok faszhiányos, mint te!-vágott vissza azonnal

-Nincs szükségem senkinek sem a lankadt faszára! Legalább én nem kapok el valami betegséget azért, mert összefekszem fűvel-fával-már annyira idegesek voltunk mind a ketten, hogy majdnem felrobbantunk. Abban igaza volt, hogy nem túl gazdag a szexuális életem, mivel még szűz voltam, de vártam türelmesen a megfelelő emberre.

-Na elég legyen!-csapott az asztal közepére Charles, hogy véletlenül se tudjuk folytatni a szócsatát-Tőletek zeng az egész étterem! Egyrészt senki sem kíváncsi a szexuális életetekre és nem is tartozik senkire, szóval örülnénk, ha befejeznétek!-már éppen nyitottam volna újra szóra a számat, de megláttam a pincért az ételeinkkel, így inkább befogtam.
A vacsora további része szótlanul telt. Carlosra mégcsak rá se bírtam nézni.

Miután befejeztük az étkezést és fizettünk kimentünk az épületből. Matteo kocsija felé vettem az irányt, mivel ő hurcibált engem mindenfele.
-Lydia-jött utánam Matteo, mire én felé fordultam-Nem lenne baj, ha Carlos vinne haza?-hogy micsoda? Carlos?-Elmennénk páran kicsit iszogatni meg beszélgetni ide a sarokra-billentett a fejével a kocsma felé. Szerettem Matteot és sosem mondtam neki ellent valamiért, így most sem.

-Oké-válaszoltam a kérdésére és próbáltam egy mosolyt biggyeszteni a számra, majd elléptem tőle és Carlos kocsija felé vettem az irányt, aki már bent ült a kocsiba. Hátranéztem, láttam, hogy Matteo már nem figyel engem, ezért elhaladtam Carlos kocsija mellett, figyelembe sem véve azt. Biztos nem ülök be Carlos mellé! Nem létezik az a világ! Carlos értetlenül nézett rám az ablakon keresztül, majd kinyitotta az ajtót és kihajolt rajta.
-Lydia!-kiáltott utánam Carlos, de én, mint aki meg sem hallotta sétáltam tovább. Nem sokkal később valaki megfogta a karomat és visszarántott. Így szembe találtam magam Carlos igen szép arcával-Hová mész? Itt a kocsim-mutatott az autója felé

-Eszem ágában nincs veled hazamenni!-förmedtem rá

-Ne hisztizzél már! Azt hiszed nekem van kedvem a seggedet furikázni? Csak szállj be az autóba!-parancsolta

-Megmondtam, hogy nem fogok veled egy kocsiban utazni! Inkább sétálok!

-Ha ezt engedem, akkor Matteo és anyád is kinyírnak, szóval nem mondom mégegyszer!-erre nem reagáltam semmit csak elfordultam a srác elől és indultam volna utamnak, mikor felkapott a vállára, mint egy krumpliszsákot és elcipelt az autóig.

-Eressz el! Tegyél már le!-kiabáltam, ficánkoltam és ütögettem a hátát, hogy csinálja azt amit mondok, de nem hatotta meg, sőt, szerintem meg sem érezte, ahogy azt az izmos hátát ütögetem, csak berakott a kocsiba és rámcsukta az ajtót.
Egész úton csönd volt. Semmit nem szóltunk egymáshoz. Mikor megérkeztünk szó nélkül szálltam ki a kocsiból.
-Hé!-szólt rám Carlos, mire undok tekintettel ránéztem. Csak nézett engem és én már egyből tudtam, hogy azt a szót várja elhangozni tőlem, hogy köszönöm. Ugyanakkor eszembe sem volt ezt a szót kimondani, így hátat fordítottam neki és otthagytam.