From hate to love...

3. Fejezet: Bébiszitter

Lydia Walsh
03.06. szerda

   Elég korán keltem fel ma is, mostanában valamiért nem tudok olyan jókat aludni, mint régen. Soha az életben nem volt problémám az alvással, így nem értem manapság miért pattannak ki a szemeim idő előtt. Sokszor felkelek éjszaka, sőt még rémálmom is szokott lenni néha. Lehet tudat alatt bánt valami, amiről nem is tudok. Eddig nem foglalkoztam vele, betudtam annak, hogy front van, de napról napra fáradtabb vagyok és ez így nem lesz jó. Kikeltem az ágyból, úgy, mint egy élő-halott és lementem a lépcsőn. Az első utam a konyhába vezetett, hogy megigyam a reggeli kávém.

-Szia Kincsem!- annyira megijedtem anyától. Mi a frászért van már fent? Sose szokott korán kelni.

-Jó reggelt!- köszöntem vissza neki elég álmos hangon-Hogyhogy fent vagy?

-Elkezdtem pakolni, hogy a délutáni indulásra biztosan kész legyek - ja tényleg! El is felejtettem, hogy anya és Matteo elmennek egy "kis" kirándulásra. Matteonak van valami dolga Kanadába, így elutaznak kettesbe egy hónapra. Én is akartam menni, de nem engedték azzal az indokkal, hogy valakinek vigyázni kell a házra. Milyen rossz kifogás, nem? Bár annyira nem bánom, legalább nyugiba egész nap ülhetek a tv előtt és zabálhatok kedvemre akármennyi zacskó chipset. - Erről jut eszembe - köszörülte meg a torkát - Szeretnék beszélni veled - Hűha. Nem tudom mi rosszat csináltam az elmúlt időbe, de elég nagy gombóc nőtt a torkomba. Leültem az egyik székre és pislogás nélkül néztem anyára, ezzel jelezve, hogy hallgatom - Mivel elég hosszú időre utazunk el itthonról, nem szeretnénk, hogy egyedül maradj a házba - Hogy mi? Egy kicsit csalódott lettem, amiért nem bíznak bennem annyira, hogy egyedül itthon hagyjanak, de egy kicsit örültem is, mert biztos voltam benne, hogy Sophiat kérték meg, hogy jöjjön át - Éppen ezért megkértük Carlost, hogy figyeljen rád - azt hittem megáll a szívem. Kicsodát? Biztos, hogy nem! Nincs szükségem arra, hogy parancsolgasson nekem a saját házamba.

-Mi? Bárkit ideküldhettél volna Carloson kívül! Tudjátok jól, hogy egy kicsit sem szeretjük egymást és egy óránál többet nem bírunk ki a másik társaságában, de nektek mégis ezt a mókusfajzatot kellet felbérelni a figyázómnak! Nincs szükségem bébiszitterre! Felnőtt nő vagyok! - teljesen kikeltem magamból, amit anya nem nézett jó szemmel, de már csak akkor is felmegy a pumpa bennem, ha kiejtik Carlos nevét, nemhogy akkor, amikor félig ide akarják költöztetni a saját házamba.

-Carlosnak most volt vakbélműtéte és nincs rá aki vigyázzon és ápolja, ugyanis az ő szülei nem itt élnek, ha nem tudnád. Segítségre van szüksége és mivel mi sajnos pont most utazunk el, ezért neked kell gondoznod. Ennyi év után épp itt az ideje, hogy megbarátkozzatok egymással

-Nem elég, hogy el kell viseljem, hogy itt lesz velem egy légtérbe, de még ki is kell szolgálnom? Kész vicc az egész - teljesen kiakadtam. Ismerem Carlost és tudom jól, hogy engem úgy fog ugráltatni, mintha a csicskája lennék, de ha nekem lesz szükségem a segítségére, ott fog hagyni, had szenvedjek.

-Sajnálom Lydia, de ez már le van beszélve. Carlos beleegyezett, és kora délután már itt is lesz - persze, hogy beleegyezett. Nyalnom kell a talpát és, ha nem fogom, felhívja anyát, hogy milyen rossz kislány vagyok. Már utálom ezt az egész szituációt.
Még morogtam pár sort, aztán felviharzottam a szobámba. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni. Nem pár óráról, pár napról van szó, hanem pár hétről. Hogy fogom én ezt kibírni.

Már délután 2 óra volt, amikor meghallottam a csengőt. Éppen készültem éhen halni, ugyanis ebédelni se volt gusztusom lemenni a családomhoz, nehogy felhozzák Carlost. Tudtam, hogy ki áll az ajtó előtt, ki csenget. Nem készültem még fel erre az egy hónapra, amit most átkell majd élnem. Bár szerintem erre nem is lehet. Próbáltam elaludni, ezzel elnyomva az éhségemet és a fájdalmamat, de pont mikor sikerült volna anya fülsüketítő kiabálására riadtam fel.

-Lydia!! Gyere le! Itt van Carlos! - semmi kedvem nem volt lemenni és szembetalálni magam a sráccal, akivel egy levegőt kell szívjak. Mikor már anya harmadjára kiabált kikapartam valahogy magam az ágyból és lebaktattam a lépcsőn. A nappaliba érve egyből megpillantottam Carlsot, aki gúnyos mosollyal az arcán integetett nekem. Egy gyilkos pillantást vetettem felé és köszönés nélkül odaálltam anya és Carlos mellé.

-Remélem akkor mindent elmondtam, hogy mit merre találsz. Lydia majd megmutatja a szobádat - anya éppen befejezte a ház bemutatását Carlosnak, amit amúgy is ismert már, mert gyerek kora óta jár ide hozzánk - Ó, és köszönöm, hogy elfogadtad a meghívásunkat. Így legalább nem lesztek egyedül, hanem tudtok figyelni egymásra. Érezd magad otthon! - azt hittem elhányom magam, ezeket a szavakat hallván. adott még egy puszit Carlosnak köszönésképpen, majd kirángatott engem a nappaliból, hogy el tudjon velem beszélgetni - Kedves legyél, kislányom! Nem szeretnék panaszt hallani! Látod milyen kedves - aha, kurva kedves. Örülök neki, ha nem fog kidobni az utcára, ha éppen morcos kedvébe lesz - Szeretlek! - átölelt búcsúzásképp

-Én is szeretnélek, ha nem hagynál itthon vele- billentettem a fejemmel a nappali fele

-Biztos vagyok benne, hogy jól ellesztek. Vigyázz magadra! - én meg biztos vagyok benne, hogy nem leszünk el. Anyával együtt kimentem a bejárati ajtón, hogy el tudjak köszönni Matteotól is. Beültek a kocsiba és elindultak. Még visszaintegettek nekem, majd a sarki kanyar után el is tűntek.