Szemfényvesztő Rohadék

Thanja

Döbbenten kerekednek el fekete szemei, a bal szeme feletti heg most ezüstösen csillog. Magamra, húzom a fehér ingjét, elkábít az illata, de észnél kell lennem. Hiszen az imént, majdnem megerőszakolt!

– A lelked?

Szóval ez állította meg.

– Igen – felelem magabiztosan.

Elmosolyodik.

– Mit tudsz a lélekről?

Értetlenül nézek rá.

– Az eredetére gondolsz?

– Igen – bólint kissé feloldódva. – kíváncsi vagyok te, hogyan ismered.

Összeráncolom a szemöldökömet és próbálom felidézni azt, amit apámtól hallottam. Az egyik angyal egy nap észrevette a Mennyországban, hogy Isten rosszkedvű, ezért úgy döntött, hogy felvidítja. Sikerrel járt és Isten kacagása lehullott az égből a Földre, így lettek a lelkek. Azt mondják, hogy azokból lettek a Különlegesek, akik a szétszórt Paradicsom részein értek földet. Ha színekkel látni lehet őket, akkor a Különlegesek a tűzes rózsaszín, míg mindenki más a kék lánggal ég.

– Isten kacagása hullott a földre, abból testesültünk meg.

Elvigyorodik, tetszik neki a válasz. Most valahogy kevésbé akarom belevágni a tőrömet a bordái közé, vajon miért?

Finoman visszaül az ágyra, velem szemben, de tartva a távolságot.

– Mit gondolsz, élhetnek köztünk lélektelenek?

Klaus jut az eszembe, akinek a gondolataiban olvasva rájöttem, milyen undorító dolgokat akart művelni azzal a tíz éves afroamerikai kislánnyal. Még mindig megborzongok attól, hogy eszembe jut az elméjében látott mumifikálódott gyűrűsujj gyűjtemény, gyerekek kezéről, akikkel előtte...

– Egészen biztos – felelem magabiztosan. – Te is egy vagy közülük – bökök felé a fejemmel.

A tekintete fájóvá válik, de nem felel semmit sem.

– Gyermekként azt hittem, a Különlegesek a lélektelenek, mivel akikkel eddig én találkoztam, nem a jót szolgálták – feláll, hogy töltsön magának egy italt.

Akkor látom meg a felkarján, vállán és hátán lévő hatalmas sebeket. Mintha egy szörnyeteg összekaszabolta volna a bőrét. Még sem tudom levenni róla a tekintetem.

– Nem én akartam ezt. Gyerek voltam – feleli inkább az italnak, mint nekem, majd keményen lehúzza azt.

Amint leteszi a poharat a tálcára, rám emeli sötét tekintetét.

– Bármikor elmehetsz, nem foglak visszatartani.

Egy pillanatig azt hittem, hogy kapva kapok majd az ajánlat után, de meg sem mozdulok, pislogás nélkül fürkészem őt és próbálom meglátni benne azt a kegyetlen gyilkost, akit kellene.

De egyszerűen nem vagyok rá képes.

– Ha itt maradsz – mély levegőt vesz. – nem tudom garantálni, hogy nem érek majd hozzád.

– Nem tudsz megijeszteni, Hunter.

Egy ragadozó lassúságával közelíti meg az ágyat, az ajkam és az ölem minden egyes lépésével erősebben lüktet, mint előtte.

– Még mindig nem félsz? Kicsi Bestiám.

– Ne nevezz így! – rivallok rá, de addigra már fölöttem magasodik és határozottan elkapja az államat.

– Pedig illik hozzád – azzal lecsókolja ajkamról az ellenállásomat.

Amint megérzi, hogy viszonzom az ajka játékát, máris az ingemért nyúl és finoman elkezdi lecsúsztatni rólam. Amint felszabadul a jobb oldalam, szívem szerint leginkább odakapnék, de Hunter keze nem engedi. Meglátja a sérülésemet, amit a hozzá hasonló idióták egyike követett el rajtam.

Óvatosan megérinti a hegem felső részét, hidegek az ujjai, csupán azért szisszenek fel, nem pedig a fájdalom miatt. Azt már rég nem érzek.

– Illik az enyémhez.

Fekete tekintete felragyog. Még sosem reagált senki így rá. Volt aki viszolygott, sírva fakadt, sajnálkozott, de ez a tekintet, ezt nem, a vonzódást nem tudom sehová sem tenni.

Teljesen felzaklat. Mintha értékes lennék, pedig nem vagyok az.

Csókot lehel a hegre, minduntalan egyre lejjebb haladva. Szaporábban veszem a levegőt, minden egyes, forró csók után, miközben a másik oldalamba finoman belemarnak az ujjai.

– Gyönyörű Bestia!

Egy szaggatott nyögés hagyja el az ajkaimat.

– A magaménak akarlak – suttogja a bőrömnek, ami teljesen felrobbant bennem mindent. – Mondj igent, Thanja!

– Vegyél el mindent tőlem Hunter, amit csak akarsz!