Megmentett magamtól!

X.

Maya

•Lassan kifújtam a levegőt, miközben anyám alakja eltűnt az ajtó mögött. Még mindig remegett a kezem, de Harris szorosan fogta.

-Soha nem kellett volna így beszélnie veled!-mondta halkan, de éreztem a feszültséget a hangjában.
-Nem számítottam rá-vallottam be-de tudtam, hogy egyszer visszajön.
-Most már mindegy-nézett mélyen a szemembe-nem engedem, hogy újra fájdalmat okozzon neked.

•Bólintottam, de a szívem még mindig összeszorult. Anyám szavai mélyen belém vágtak, ahogy mindig is tették. De Harris itt volt, és most ő volt az, aki megtartott.

-Ethannek szüksége van ránk-mondta csendesen, mintha csak magának mondta volna.
-Igen-súgtam vissza-és nekem is rád.

•Harris arca ellágyult, közelebb lépett, és megérintette az arcomat.

-Most már tényleg együtt vagyunk. Bármi is jön, együtt nézünk vele szembe.

•Egy könnycsepp csordult le az arcomon, de most nem a fájdalom miatt. Hanem mert végre valaki mellettem állt, teljes szívvel és lélekkel.

•Harris mélyen a szemembe nézett, ahogy keze finoman az arcomra simult. Szívem hevesen vert, de ezúttal nem a félelemtől, hanem valami egészen mástól. Láttam, hogy ő is érzi.

-Együtt-suttogta újra, és közelebb hajolt. Szinte alig lélegeztem, ahogy az ajkai egyre közeledtek.

•Amikor végül megcsókolt, minden más megszűnt létezni. Az idő mintha megállt volna, és csak mi voltunk, ebben a pillanatban. A csókja gyengéd volt, mégis tele szenvedéllyel, és minden érzelmünk ott vibrált közte.

•Amikor elváltunk, Harris a homlokát az enyémhez érintette, és halkan felnevetett.

-Ez az, amit mindig is akartam, Maya.

•Elmosolyodtam, és megérintettem a kezét.

-Én is.

•••

•A hetek gyorsan elrepültek, miután Harris és én hivatalosan is összekötöttük az életünket a kis Ethannal. Egyre közelebb kerültünk egymáshoz, minden egyes nap újabb és újabb felfedezést hozott. A kapcsolatunk erős volt, szenvedélyes, és úgy éreztem, hogy végre megtaláltam azt a helyet, ahol igazán otthon lehetek.

•Aztán egy nap, váratlanul, valaki múltjából lépett vissza az életünkbe.

•Épp egy közös vacsorát terveztünk Harrissel, amikor az ajtócsengő hirtelen megszólalt. Nem számítottunk senkire, így meglepetten néztem fel rá, de ő csak megvonta a vállát, és elindult ajtót nyitni. Ahogy kinyitotta, egy magas, elegáns nő állt az ajtóban. Sötét, hullámos haja a vállára omlott, és hideg, zöld szemei azonnal az enyémekkel találkoztak, mintha mindent tudna rólam. A levegő megfeszült körülöttünk.

-Laura?-kérdezte Harris zavartan, de a hangjából érződött, hogy ismeri őt. Túl jól.
-Szia, Harris-válaszolta a nő mosolyogva, úgy hogy majdnem a mosolya fel ért a szeméig-csak úgy gondoltam, benézek. Régen találkoztunk.

•Éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul, és a légkör egyre kellemetlenebbé válik. Laura belépett, mintha ez a lakás valaha az övé is lett volna. Harris nem mutatta be őt, de nem is kellett. Tudtam, ki ő. Az ex-barátnője. Az a nő, akiről sosem beszélt, de akit soha nem is felejtett el teljesen.

-Te vagy Maya, igaz?-kérdezte, miközben végigmért, a tekintete kritikus és kicsit gúnyos volt.
-Igen-válaszoltam, próbálva megtartani a higgadtságomat.

•Harris kényelmetlenül fészkelődött, ahogy azt figyelte hogy én és a nő élesen néztünk egymásra, mintha egy kimondatlan párbaj zajlana köztünk. Laura egy pillanatra sem vette le a szemét rólam, és ahogy közelebb lépett hozzám, egyértelmű volt, hogy nem véletlenül van itt.

-Nem maradok sokáig-mondta végül, szemeiben valami furcsa villanással-csak meg akartam látogatni régi barátomat. Tudod, Harris, azt hittem, soha nem fogod megtalálni azt, amit velem elvesztettél.

•A szavai pengeként hasítottak a levegőbe, és Harris arcán látszott, hogy őt is mélyen érintette. Nem tudtam, hogy mi zajlik köztük, de éreztem, hogy Laura nem véletlenül jelent meg most. Volt egy célja.

-Laura, azt hiszem, jobb lenne, ha most mennél-mondta végül Harris, próbálva fenntartani a nyugalmát.

•Laura mosolygott, de a mosoly inkább kihívás volt, mint kedvesség. Ahogy elindult az ajtó felé, még egyszer visszanézett rám.

-Majd még beszélünk, Maya-mondta halkan, mintha tudott volna valamit, amit én még nem. Aztán eltűnt az ajtóban.

•Amikor végre ketten maradtunk, Harris sóhajtott, és elfordult tőlem. A csend szinte fojtogató volt. Tudtam, hogy valamit titkol előlem, valamit, ami most éppen a szemünk elé került. De nem kérdeztem semmit, még nem. Csak éreztem, hogy ez az este mindent megváltoztatott.

-P🪲