Megmentett magamtól!

XII.

Harris

•Ahogy Maya eltűnt az ajtó mögött, egy pillanatig csak álltam ott, mintha megbénultam volna. Minden olyan gyorsan történt. Az az egyetlen másodperc, amikor nem léptem hátra Laurától.. az az egyetlen pillanat elég volt ahhoz, hogy mindent tönkretegyen.

-Miért engedtem, hogy idáig fajuljon?-motyogtam magam elé, de Laura könnyedén megrántotta a vállát.
-Ugyan már, Harris. Ne csinálj ebből ekkora ügyet-mondta lazán, mintha semmi sem történt volna-Maya túlreagálta.

•Feszülten néztem rá. Nem tudta megérteni, hogy ez most más. Ez nem egy hétköznapi vita volt. Maya arca.. a fájdalom a szemében.. még mindig előttem volt.

-Laura, miért csináltad ezt?-kérdeztem, próbálva megtartani a nyugodtságomat, de a hangomban ott volt a feszültség-tudod, hogy mit jelent Maya nekem!
-Csak meg akartam mutatni neked, hogy még mindig van köztünk valami-felelte hűvösen-ne mondd, hogy te nem éreztél semmit.
-Nem erről van szó!-fakadtam ki-az életem Mayával..az számít nekem. Ez.. ez egy hatalmas hiba volt.

•Laura mosolya eltorzult, mintha most először érintette volna meg a helyzet súlya. De nem tudtam vele foglalkozni. Csak Maya járt a fejemben, ahogy kilépett azon az ajtón. A csend, ami utána maradt, elviselhetetlen volt.

-Utánna kell mennem.

•Ahogy az ajtó felé indultam, Laura erősebben kapta el a karomat, mint gondoltam.

-Most meg hova mész?-kérdezte élesen, hangjában egy cseppnyi idegesség sem bujkált, csak mérhetetlen önelégültség-Maya úgyis hisztizni fog még pár napig, aztán visszajön hozzád. Az olyanok mint ők, mindig ezt csinálja, nem? Miért pazarolod rá az idődet?
-Engedj el, Laura-sziszegtem, a kezemet próbáltam kihúzni a szorításából, de nem tágított.
-Miért, Harris? Miért ragaszkodsz hozzá ennyire? Nem látod, mennyire unalmas, szürke és kiszámítható? A ti kapcsolatotok halott.-mondta gúnyosan, miközben megvető tekintettel pillantott az ajtó felé, ahol Maya eltűnt-te is tudod, hogy velem szórakoztatóbb lenne.

•Rám mosolygott, de az a mosoly már nem hatott úgy, mint régen. Láttam mögötte a manipulációt, a számítást. Egy részem korábban talán még vonzódott hozzá, talán megingott, de most csak haragot éreztem. Maya arca a fejemben ott lüktetett, ahogy megtörtnek láttam őt az imént. Én tettem ezt vele, és Laura most is csak olajat öntött a tűzre.

-Veled?-kérdeztem, megvetéssel a hangomban-te tényleg azt hiszed, hogy ez csak valami játék, Laura? Ez az egész, amit most tönkretettél, számomra nem volt egy futó kaland. Maya a világot jelenti nekem.
-Jaj, ne már, Harris-forgatta a szemét, és még közelebb hajolt-ne csinálj úgy, mintha nem élvezted volna a csókot. Én láttam az arcod. Nem húzódtál el azonnal, mert valahol te is tudod, hogy jól esett. És még most is itt vagy, velem.
-Azért nem húzódtam el, mert megdöbbentem-vágtam vissza, és végre sikerült kiszabadítanom a karomat a szorításából-de azt az egy pillanatot is megbántam. Maya többet jelent nekem annál, mint amit te valaha is felfognál.

•Laura arca eltorzult a dühtől.

-Te tényleg képes vagy egy ilyen szürke kis egér miatt így kiakadni?-szinte köpött-komolyan, Harris, te nem is vagy olyan különleges, ha ennyire megelégszel a középszerűséggel.
-Tudod, Laura, te mindig is csak egy illúzió voltál-mondtam halkan, de határozottan-egy részem hitt neked, de most már világos, hogy semmi más nem érdekel téged, csak hogy irányítsd az embereket, manipuláld őket. De most vége.

•Laura döbbenten hátrált egy lépést, de nem bírt leállni.

-Nem fogsz utána futni, Harris-sziszegte mérgesen-ő csak visszaránt majd az unalmas kis életedbe. Ha vele maradsz, soha nem fogod megtudni, mi az igazi szabadság. Soha nem leszel boldog!

•Ekkor már nem is válaszoltam. Csak a kilincsért nyúltam, és kiléptem a hűvös éjszakába. Mögöttem Laura hangja még utánam szűrődött, de nem hallgattam többé.

-P🪲