autumn vibe

1.

Valami puha szőrős dolog csiklandozta az arcomat. Résnyire nyitottam a szememet és majdnem felkiáltottam, amikor Tofi cuki pofijával találtam szembe magam. A családból valamiért én vagyok a kedvence Tofinak, de ezt egyáltalán nem bánom. Csak akkor vagyok rá mérges, amikor hajnali ötkor felugrik az ágyamra és felkelt. Mint például ma.
Kimásztam az ágyamból és a tükröm előtt megfésültem a hajamat. Ha hiszitek, ha nem, én mindig a fésülködéssel indítom a napomat.
Tofi dorombolva jött utánam, miközben lementem a lépcsőn és a hatalmas konyhába léptem. Megcsináltam a szokásos jegeskávémat és kiültem a teraszra. Szeptember eleje lévén csak egy kicsit volt hűvös, így Tofival az ölemben iszogattam a kávémat.
Hatkor aztán csatlakozott hozzám anya és a bátyám, Tomi.
- Mióta vagy fent? - kérdezte anya.
- Egy órája - raktam le a telefonomat az asztalra, amit időközben lehoztam, hogy valamivel elüssem az időt. Anya nem örülne, ha tudná, hogy negyven percen keresztül a Tik Tok-ot görgettem.
- Ezért nem kéne cica - pillantott Tomi Tofira, mire megrúgtam a bátyám lábát az asztal alatt, aki hangos káromkodásban tört ki és természetesen visszarúgott.
- Elég! - kiáltott ránk anya. Szófogadóan visszahúztam a lábamat, de Tomi még azért rúgott belém egy utolsót. Grimaszolva emeltem a bögrémet a számhoz és én is Tofira néztem, aki békésen szunyókált az egyik széken semmit sem érzékelve az előző vitából.
- Dóri szombaton hazajön - jelentette ki anya.
- Na végre - szaladt ki a számon. Anya rosszalló pillantást vetett felém, de végül nem szólt semmit. Amúgy meg teljesen jogosan akadtam ki. Egy hónapja nem láttam a 24 éves nővéremet. Pont azóta, amióta Batu szakított velem. Ja, hát elég hülye neve volt szegény fiúnak. De teljesen jogosan szakított! Azt mondta, hogy sajnálja, de a suli és az úszás mellett nincs ideje rám. Ez igaz volt. Nem egy suliba járunk és örültem ha havonta találkoztam vele. Egy idő után még nem is írogattunk egymással, aztán kérte, hogy találkozzunk egy kávézóban. És szakított velem. Nem vagyok rá mérges és tudtam, hogy valamikor ez fog történni. És ezt az egészet végre meg akarom beszélni Dórival! Aki egyébként már a barátjával él.
- Ma kicsit korábban indulok dolgozni, úgyhogy Tomi visz titeket suliba - fordult felém anya.
- Egyik nap vezethetek én? - csillant fel a szemem.
- Ja - vágta rá Tomi, mire boldogan bólintottam egyet. - Majd ha piros hó esik - tette hozzá. Máris nem mosolyogtam és dühöngeni kezdtem, hogy miért nem vezethetek legalább egyszer. Hiszen van jogsim, csak kocsim nincs.
- Egyik nap vezethetsz te - hagyta rám anya, aki nem szívesen szokott belefolyni a veszekedésünkbe.
- Nem! Az az én kocsim és én mondom meg, hogy ki ülhet bele! - vitatkozott Tomi.
- Persze - forgattam a szemem. - Anya, nekem még miért nem vettél autót? - kérdeztem.
- Hú, már ennyi az idő? - hagyta figyelmen kívűl a kérdésemet anya. - Jobb lesz, ha elmegyek készülődni - állt fel és bement a házba.
- Kösz szépen - dünnyögtem és anya után indultam. Nem azért, hogy faggassam, csak bementem lerakni a bögrémet és felmentem az emeletre készülődni.
Gréti rontott be a szobámba, miközben épp a szememet húztam ki.
- Elkérhetem a szempillaspirálodat? - lépett mellém.
- Csak mondom, én tizenhárom évesen még egyáltalán nem sminkeltem - nyomtam a kezébe a szempillaspirálomat, Gréti meg a szemét forgatva kiment a szobámból. - Hozd majd vissza! - kiáltottam a húgom után, de nem hinném, hogy hallotta.
Az előszobában felvettem a cipőmet, majd kiléptem az ajtón és beültem Tomi kocsijába az anyósülésre.
- De jó lenne, ha nem Regő lenne a nevem - szólalt meg hátulról az öcsém, aki most kezdte a kilencediket. - Az irodalom tanárunk kiejtette a száján azt, hogy rege, mire mindenki rám nézett.
- Talán nem véletlen lett a neved Regő - vigyorgott Gréti, miközben becsatolta magát. - Mehetünk.
- Még szerencséd, hogy nem vagyok verekedős típus - mondta Regő. És elindultunk.
- Egyébként meg Lia te miért nem gyalog jössz a gimihez? - kérdezte Tomi, miközben leparkolt a suli előtt. Természetesen engem szokott legelőször kirakni, mert kocsival négy perc az iskolához érni.
- Így kényelmesebb - vontam meg a vállamat és a testvéreimtől elköszönve kiszálltam a kocsiból.
- Ki volt az a helyes fiú, aki vezetett? - lépett hozzám két tizedikes vigyorogva.
- A bátyám - forgattam a szemem. - De ne akarjátok megismerni, olyan hülye, mint egy... - És itt meg is akadtam. Aztán inkább szó nélkül kikerültem őket és bementem a suliba, ahol immár a harmadik napomat töltöttem.
A teremben mindenki hangosan beszélgetett egymással, még mindig a nyári szünetről ábrándozva. Körbeköszöntem, majd ledobtam magam a Szofi melletti padba, aki vidáman megölelt, majd a tegnapi délutánját ecsetelte, hogy milyen cukin aludtak a cicái, név szerint Nico és Sziszi.
- Tofi ma ötkor keltett - panaszkodtam.
- Sziszi hajnali kettőkor nyávogott az ajtónál, hogy ki akar menni. Képzelheted, hogy mennyire örült neki az egész család, amikor mindenki felkelt - grimaszolt. Szofinak egy húga, és nyilvánvalóan szülei vannak. - Na mindegy. Tanultál bioszra? - érdeklődött. Természetesen Nyitrai ragaszkodott ahhoz, hogy harmadik napon ismétlő dogát írasson velünk. Milyen kedves!
- Igen. És te?
- Dehogyis! - legyintett és elővette a tolltartójába rejtett cetlit. - Puska - magyarázta.
- Csak ne bukj le - mosolyogtam.
Becsengetéskor Nyitrai kiosztotta a feladatlapokat és nekiállhattunk a röpinek. Mint azt gondoltam, a fele osztály nem tanult, de a tanárnőt ez egy cseppet sem érdekelte.
Óvatosan Szofira pillantottam, aki kihasználta, hogy Nyitrai pont a tanári asztal elrendezésével foglalkozik és gyorsan másolni kezdte a válaszokat a cetlijéről. Ó, de jól jött volna nekem is! Egy szempillantás alatt semmire nem emlékeztem.
- Khm... - krákogtam, de Szofi rám se hederített. - Khmmm - "köhögtem", miközben Szofit és Nyitrait pásztáztam. - KHMMM - szóltam, de Szofi minden hangot kizárt maga körül. - KKKHMMM!!!
- Az istenit már Lia! - kiáltott fel a tanárnő és végre Szofi is megemelte egy pillanatra a fejét.
- Elnézést, csak kicsit kapar a torkom - mutattam a nyakamra és köhögtem még egyet. - Már jobb is - vigyorogtam és a lapom fölé hajoltam. Szofi semmit nem vett észre ebből az egészből.
A szünetben Szofi padja mellé pattantam.
- Nem hallottad, hogy majdnem megfulladtam? - förmedtem rá, mire Szofi majdnem leborult a székéről.
- Bocsi, nem - vallotta be. - Vagyis egyszer egy nagyon nagyot köhögtél... - töprengett. - Valami baj van?
- Igen - bólintottam. - Jeleztem neked a puska miatt - sóhajtottam.
- Ó - reagált. - Óóóóó - fogta fel alaposabban a helyzetet. - Bocsi, máskor figyelni fogom, hogy mikor akarsz megfulladni és már dobom is a puskát - mondta, mire nevetve átkaroltam a vállát és együtt mentünk le a büfébe reggeliért.
A büfé előtti asztalok egyikéhez leültünk és a kakaós csigánktól csokis kezünkkel próbáltunk egy szelfit lőni, de az egész telefonom maszatos lett, így feladtam a próbálkozást és csak ettem tovább.
- Hééé, az új Pandora-s karkötő? - kerekedett el Szofi szeme, amint levettem a karkötőmet és leraktam az asztalra.
- Aha, nemrég kaptam - bólintottam.
- Hű. Nekem ez a karkötő már évek óta megvan - húzta el a száját. - Már látszik rajta, hogy használt.
- És? Nekem ez csak a második karkötőm és az égvilágon senki nem nézi, hogy milyen állapotban van.
- Kivéve ők - biccentett a fejével oldalra, mire elkaptam a tekintetem és a két lányra meredtem, akik a büfé felé tartottak. Szandra és Anna. A gimi legbeképzeltebb lányai, akikért minden fiú odavan. De miért? Mert hülyék.
Az iPhone 15 képernyőjét a hatméteres műkörmükkel kopogtatva léptek a büfé ablakához. Mindketten ugyanazt kérték, majd hely után kutatva körbenéztek. Egy fiú társaság azonnal átadta a helyét Szandráéknak, mire ők leültek. Pont mellettünk.
Feltűnően hangosan beszélgettek és nevetgéltek. Kibeszéltek mindenkit, aki éppen nem úgy nézett ki, mint ők. Köztük voltunk mi is, de minket egyáltalán nem érdekelt ez és a reggelink befejezése után visszamentünk a terembe.

Otthon leültem ebédelni, majd fent a szobámban elkezdtem megcsinálni a házijaimat. Gondolhatjátok, hogy mennyire kötött le.
Két óra múlva lementem a konyhába. Éppen akkor ért haza apa is, aki a bevásárló szatyorból kipakolva, letett elém egy tál mandarint. Mostanában rákattantam arra, hogy a konyhapultnál eszek, pedig a hétszemélyes családunk miatt elég nagy étkezőasztalunk van. - 1, mivel Dóri már nem itt lakik.
- Anya - ült le mellém Gréti. - Nemsokára lesz egy matekverseny. Hétvégén - tette hozzá. - Elmehetek rá?
- Persze, csak mondd, hogy hol és melyik hétvégén lesz - pillantott fel anya a holnapi lecsó készítéséből.
- Ööö, a közelben lenne... ezen a héten... szombaton.
- Tudod, hogy Dóri aznap jön? - kérdezte anya, Gréti meg bólintott. - És ezt hogy gondoltad? Egy hónapig nem láttad a testvéredet és még nem is fogod látni egy darabig?
- Anya, már jelentkeztem a versenyre! Nem akarom cserbenhagyni a csapatomat! - biggyesztette le a száját.
- Dóri nagyon csalódott lesz - ingatta a fejét anya és segítségkérően apára nézett, aki nem szívesen, de beleavatkozott a vitába.
- Gréti, anyának igaza van - jelentette ki.
- De ez egy vissza nem térő alkalom. Szabaduló szobás lenne a verseny és a tanár mondta, hogy ezt kizárólag hetedik osztályosoknak szokták megrendezni. És mint már mondtam, jelentettem a tanárnak, hogy részt fogok venni a versenyen.
- TOFI! - kiáltottam fel, amikor a kiscicám megjelent a teraszajtóban. - Beengedem - álltam fel, és kicsit zavarba jöttem a hirtelen beállt csend miatt. Érezni lehetett a feszültséget.
- Apa, megmutatnád a... - kezdte Regő, miközben leszaladt a lépcsőn. Éppen akkor engedtem be Tofit a házba. - Hát itt meg mi történt?
- Pont ráérek, gyere csak - karolta át Regő vállát apa és elhúzta a konyhából.
- Anya, apa délelőtt elvisz a versenyre, délben hazahoz, és még egy egész délutánt Dórival tudok tölteni - javasolta Gréti.
- Lia, menj fel a szobádba tanulni - zavart el anya, mire Tofival együtt felszaladtam az emeletre. Gondolom zavaró tényező voltam. Már megszoktam...