autumn vibe

9.

A kapucnimat a fejemre húztam és hunyorogva néztem fel a borús égre a suli előtt várakozva. Körülbelül tizenöten gyűlhettünk össze a túrázás alkalmából Nyitraival együtt. Nagyon úgy tűnt, hogy nemsokára elered az eső, de ez senkit sem zavart Szandra kivételével, aki nyavalyogva kérlelte a barátját, hogy menjenek haza.
- Bea - szólítottam meg a szervezőt. - Mielőtt felszállnánk a buszra, elszaladhatok egy kávéért? - mutattam az út túloldalára, a kis kávézóra.
- Persze, de siess - bólintott, majd visszamerült a kezében fogott lapokba.
A kávézóba belépve úgy éreztem, hogy mindjárt olyan ropogós barnára sülök, mint a pulton sorakozó sütik. Egy croissant-al és egy elviteles kávéval távoztam, és visszasiettem a sulihoz, ahova már megérkezett a busz, amire felszállva leültem hátra és a sütimet a kezembe véve beleharaptam. Köszöntem a mellettem elhaladó Antonnak, aki tudomásom szerint Milán legjobb haverja, majd az ablak felé fordulva elkerekedett a szemem. A mostmár szemerkélő esőben rohanó Szofi, kétségbeesetten integetett a busz felé, amire pár másodperccel később sikeresen felszállt és ledobta magát mellém.
- Te mit keresel itt? - tátottam el a számat.
- Kedvem támadt egy kis sétáláshoz - grimaszolt és letört egy darabot a felé tartott péksütiből. A fülhallgatómat a fejemre rakva háttérzaj gyanánt elindítottam egy Billie Eilish-es lejátszási listát és az ablakon keresztül figyeltem a mellettünk elsuhanó tájat.
- Tulajdonképpen Szandra miért is van itt? - pillantott hátra a válla felett Szofi. Félúton járhattunk és már mindenki szenvedett.
- Nem tudom, valószínűleg a barátja ragaszkodott hozzá, hogy jöjjenek, mert ő szereti a természetet. Bár nem tudom, hogy ebből mennyi igaz, mert múltkor mindketten a suli előtt ecigiztek - vontam meg a vállam.
- Aham - fordult vissza Szofi. - Tudtad, hogy kedden találkoztam az öcséddel, és magyarázni kezdett nekem a Minecraft-ról? - húzta össze a szemét, mire elröhögtem magam.
- Ne is foglalkozz vele! - legyintettem, miközben a telefonomat magunk elé tartva lőttem egy képet. A kattanás hangjára Szofi felháborodottan felém fordult. - Nyugi, nézd milyen jó kép lett - mutattam felé a mobilom. Egy teljesen spontán fotónak néz ki, mintha valaki a tudtunk nélkül csinálta volna. Egyikünk sem néz a kamerába.
- Na jó, marha jó kép lett - ismerte be.
- Kitehetem Instagramra? - vigyorogtam.
- Perszeeeee - vágta rá. - Csak jelölj meg.
- Elnézést, nem állunk meg a mekibeeeen? - kiabált előre Nyitraihoz Szandra és az ablakra bökött, miközben elhaladtunk a gyorsétterem mellett.
- Majd visszafelé lehet róla szó, de most koncentráljunk a természet szépségeire - tárta szét a karját Nyitrai. - Örülök, hogy nézelődtök - mosolygott vidáman.
- Ó, egy fa! - jelentette ki az egyik tizedikes srác, akinek nem tudtam a nevét. - Meg egy bokor! Ez aztán nagyon érdekes.
Egy idő után kezdtünk egyre hangosabbak és türelmetlenebbek lenni, így Nyitrai már fogta a fejét tőlünk és ő is várta, hogy végre megérkezzünk a helyszínre. A buszról leszállva egy hatalmasat nyújtózva összehúztam magamon a kabátomat és körülnéztem. Fa, fa és még több fa.
- Na, induljunk! - intett körbe a tanárnő és elindult a keskeny ösvényen, mire mindannyian követtük őt hangosan beszélgetve. - Nézzétek, erdei csiperke! - üvöltött fel, abban a pillanatban viszont a szája elé kapta a kezét, mivel nem kéne az erdő élőlényeit zavarni a hangoskodásunkkal. - Ne nyúljatok hozzá! - ordított fel mégegyszer, amikor Huba ki akarta tépni a földből a gombát.
- Elnézést! - kiáltott fel a tizenegyedikes Vajk. - Van valahol pottyantó?
- Ó, ott egy bokor - mutatott röhögve egy fa mellé Huba.
- Előre megyünk - nyugtatta meg Nyitrai Vajkot az évfolyamtársamat a bokor mögött hagyva egy kisebb tisztásra értünk, ahol Nyitrai leterített egy hatalmas pokrócot, amire mindannyian letelepedtünk, így vártuk meg Vajkot.
- Halljátok? - csukta be a szemét Lili, aki szintén az évfolyamtársam volt.
- Mégis mit? - húzta össze a szemöldökét Szofi pár másodperc csend után.
- Pont ez az! Semmit nem lehet hallani, csak a madarak csicsergését. Olyan nyugtató!
- Mindenki egyen nyugodtan, aztán induljunk tovább, nehogy ránk szakadjon az ég - pillantott fel a tanárnő a borús égre.
- Jézusom, még csak az kéne, hogy elázzon a hajaaaam! - sipákolt Szandra.
Szofival unottan összenézve felálltunk, hogy mi is valahol elvégezzük a dolgunkat. A táskánkat természetesen magunkkal vittük.
Egy vastag törzsű fánál megállva elvégeztük azt, amit kellett, majd a táskánkat felkapva indultunk volna vissza, amikor Szofi táskáján a kézzel készített gyöngysor beleakadt egy bokorba és elszakadva százfelé repültek a gyöngyök.
- NE! - kiáltott fel Szofi. Kétségbeesetten kapott a gyöngyök után, de semmi értelme nem volt. Szofi a nagymamájától kapta azt ajándékba, aki tavaly nyáron elhunyt.
- Úgy sajnálom - guggoltam le, hogy összeszedjem a gyöngyöket.
- Hagyd csak - legyintett Szofi. - Nekem csak a pillangós gyöngy kell.
- Megtaláljuk - jelentettem ki, ahogyan észrevettem a barátnőm elkeseredett arcát, amin legördült az első könnycsepp. Megöleltem Szofit, akin látszódott, hogy erősnek akar tűnni és próbálja visszatartani a sírását. - Engedd ki - mondtam, mire heves zokogásban tört ki. - Gyere, keressük meg.
Egyikünk sem nézte keresés közben az időt, de nem is nagyon érdekelt minket, csak a pillangós gyöngyöt kerestük, ami hamarosan meg is lett. Elindultunk vissza a tisztásra, ahol viszont nyoma sem volt a tanulóknak vagy Nyitrainak, csak egy kétségbeesetten kiáltozó Vajkot találtunk.
- Halljátok, titeket is itt hagytak? - kerekedett el az évfolyamtársunk szeme.
- Igen - bólintottam. - Eléggé fura, hogy nem vették észre, hogy hárman nincsenek velük.
- De figyeljetek - vágott közbe Szofi. - Csak kétfelé mehettek. Mivel mi ott, Vajk meg ott végezte a dolgát - mutatott két különböző irányba -, ezért arrafelé nem mehettek.
- Á, értem, hogy mire gondolsz - biccentett Vajk. - Akkor menjünk arra - indult meg.
- Vaaagy például fel is hívhatnál valakit - vontam fel a szemöldököm.
- Ó, tényleg! - vette elő a telefonját Vajk. - Hubaaa. Hol a francban vagytok. Mi? Jó, kihangosítalak. Na, mostmár mindenki hall.
- Szuper - hallottam a vonal végéről Hubát. - Akkor mindent elmondok, ha Lia megígéri, hogy eljön velem egy randira holnap.
- Hogy mi?
- Jól hallottátok.
- Hát te hülye vagy - állapítottam meg. - Jó, elmegyek - egyeztem bele, látva Szofi és Vajk könyörgő pillantását.
- Oké, átküldöm a címet - mondta Huba, majd részletesen elmondta, hogy merre indultak el.
A csepergő esőben érkeztünk meg a buszhoz, miután megtaláltuk a többieket és együtt jöttünk a buszhoz, amire felszállva figyelmen kívűl hagytam Huba integetését és ledobtam magam Szofi mellé.
- Na, visszafelé megállunk abban a gyorsétteremben, ahol reményeim szerint senkit nem hagyunk el - vetett ránk szúrós pillantást Nyitrai. Végülis ő hagyott ott az erdőben.
Félúton hangoskodva léptünk be a mekibe és mindenki pár perc alatt már meg is rendelte a kajáját, hiszen már nagyon éhesek voltunk. Két nagy asztalt elfoglalva enni kezdtünk, miközben a telefonunkat elővéve megnéztük, hogy miről maradtunk le a túrázás közben.
- Ááá, Szandra képeivel van tele az Instagram - forgatta a szemét Szofi. - Hat fát is lefotózott és még homályosak is lettek a képek, aztán hét szelfi magáról és a barátjáról, majd két kép a hamburgeréről - sorolta.
- Mindjárt meg is nézem - mosolyodtam el kínosan. - Nekem alig van az oldalamon bármi is.
- Hát jó, viszont hetente kiraksz történetbe egy képet Tofiról.
- Mert nagyon sok képem van róla.
- Képzeld tegnap anyáék annyira összevesztek, hogy anya már nézegeti a házakat, hogy hova költözzön.
- Nagyon sajnálom - biggyesztettem le a számat. Szofi szülei már nagyon régóta tervezik, hogy elválnak, de Szofi és a húga miatt még nem léptek semmit a válással kapcsolatban.
- És még kérdéses, hogy anyával költözünk el, vagy apával maradunk a mostani házunkban - sóhajtott Szofi, miközben éppen ittam, így sikeresen félre nyeltem.
- Nem hagyhatsz itt! - biggyesztettem le a számat.
- Sajnos ezt nem én döntöm el.