autumn vibe

7.

Ablakpucolás közben bámultam Tofit, ahogy valami bogarat kerget és boldogan szaladgál a mi, és a szomszéd kertjében. Eszem ágában sem volt kimenni, hogy egy kis kajával visszacsalogassam, és befedjem valamivel a kerítésen keletkezett nagy lyukat. Engem nem zavart, hogy Tofi nem csak a mi kertünkben végzi a dolgát.
- Sietnél egy kicsit? - grimaszolt Gréti, amikor meglátta, hogy már húsz perce a teraszajtó egy pontját törölgetem. - Így még holnapután sem fogunk Szentendrére menni.
Igen, ez lenne a mai programunk, csak önként felajánlottam anyának, hogy segítek neki a reggeli gyors takarításban, ha már úgyis hamar keltem. Siettem is a pucolással, de aztán megtudtam, hogy nem csak mi megyünk Szentendrére. Hanem jönnek a szomszédok is.
Kiléptem a ragyogó napsütéses szeptemberi reggelbe és felvettem a napszemüvegemet is. A kisbuszunkba (amiben most csak mi gyerekek fogunk utazni, a felnőttek pedig egy másik kocsiban) bedobtam előre a táskámat, ezzel lefoglalva a helyet, miszerint én vezetek. Elindultam a ház felé, hogy elhozzam a fényképezőgépem, de megakadt a tekintetem Milánon és Tomin, akik beszélgetve közelítették meg a kocsit. Gyorsan bepattantam előre, mielőtt még valaki elfoglalná a helyemet. Majd fotózok a telefonommal.
- Na neeeeem - rázta a fejét Tomi, amikor meglátott. - Én vezetek.
- Ez nem a te kocsid - vigyorogtam. - Na mi lesz? Beszálltok, vagy indulhatok?
Tomi fújtatva bepattant mellém, Milán meg mögötte foglalt helyet.
- Egyáltalán tudod hol van Szentendre? - motyogta Tomi, de nem olyan halkan, hogy én ne halljam. Nem vettem sértésnek, csak elindultam Gábor autója után.
Az út felénél meg kellett állnunk egy benzinkútnál, mert rajtam kívűl mindenki megéhesedett, vagy mosdóba kellett mennie, így amíg mindenki szétszéledve mászkált a boltban, addig leültem egy asztalhoz, és unottan görgettem az Instát.
- Tessék - rakott le elém Milán egy barackos üdítőt. Már majdnem megköszöntem. - Az anyukád mondta, hogy adjam oda neked.
Csak a szememet forgatva beleittam az üvegbe, miközben a bátyám leült velem szembe és sóhajtott egyet.
- Nem a legjobb idő arra, hogy most megbeszéljek veled egy bizonyos dolgot, de egyszer úgyis kiderül. És most kaptam hozzá bátorságot.
- Milyen dologról van szó? - Hevesen dobogó szívvel vártam Tomi válaszát.
- Albérletbe költözök.
- Mi? - fontam keresztbe magam előtt a kezem.
- Ezt már régóta tervezem, de amíg nem volt biztos, addig nem akartam elmondani - közölte, miközben idegességében az ujjával az asztalon dobolt. - A lakás közelebb is lenne a sulihoz, és anya azt mondta, hogy akkor te is kapnál saját kocsit - lelkesített.
- Akkor megéri elköltöznöd - erőltettem magamra egy mosolyt. Felálltunk és visszaültünk az autóba, de a gondolataim teljesen máshol jártak, mint ahol kellett volna.
Utolsóként pattantam ki a kocsiból és azon töprengtem, amit Tomi mondott. Nem az albérletről, hanem Balázsról. Merthogy Balázs újra találkozni szeretne velem, csak most sokkal jobb körülmények között. Végül is mindenkinek jár egy második esély.
Ahogy elindultunk lefelé a csendes kis utcában Mária mellém lépett és cseverészni kezdett velem. Vagyis inkább magával, mert alig hagyott szóhoz jutni. Mindenről kérdezgetett, aztán megválaszolta helyettem a választ. Már kezdte lefárasztani az agyamat, amikor végre visszament anyához és vele beszélgetett tovább.
Pár perc séta után bementünk egy marcipán múzeumba. Nem értettem, hogy miért jön mindig mindenki nekem, aztán rájöttem, hogy a magamfajták láthatatlanok. A suliban is mondhatni a nyomik közé tartozom. Nem vagyok stréber, csak jó tanuló, nem vagyok csúnya, de olyan nagyon szép sem és nem vagyok csöndes, de hangos sem. Szóval átlagos vagyok, de mégsem vesz észre senki. Szofi már más, neki nagyon szép arca van, divatosan öltözködik, de annyira nem népszerű.
- Min gondolkozol ennyire? - kérdezte Regő.
- Á, csak szokásos dolgokon - legyintettem, aztán folytattam, amikor észrevettem Regő érdeklődő tekintetét. - Például, hogy miért jönnek nekem az emberek.
- Ja, hát én is láthatatlannak érzem magam - jelentette ki, miközben megállt egy hatalmas marcipán gyümölcs kosár előtt, aminek a vitrinjére majdnem ráesett, mert hátulról meglökték. - Semmi bajom! - kiáltott az illető után, aki vissza se fordult. - Milyen meglepő. Még csak nem is hall - dünnyögte, mi meg továbbindultunk megnézni az összes marcipán szobrot.
A múzeumból kilépve eldöntöttük, hogy mielőtt még leülnénk valahova ebédelni, elmegyünk egyet sétálni. És itt kezdődött egy kisebb vita, mert mindenki másfele akart menni.
- Szó sem lehet arról, hogy különválunk! - nézett rám szigorúan anya, amikor bedobtam az ötletem, miszerint váljunk szét pár fős csapatokra és úgy menjünk el.
- Pedig szerintem ez a legésszerűbb megoldás - vágtam vissza. Anya már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Mária megelőzte.
- Szerintem is. Gondoljatok bele. Egy órában nem tudjuk megnézni mind a hat helyszínt. Ha meg valakijét nem nézzük meg, abból sértődés lesz. Én már csak tudom, hogy az milyen. Pár hónappal ezelőtt voltunk a kollégáimmal túrázni valamelyik városban és nem tudtuk eldönteni, hogy hova menjünk, mert mindenki más helyszínt jelölt ki. Nyilván a főnököm döntötte el, hogy hol fogunk kirándulni és oda mentünk, ahova csak egy ember akart menni, de az az ember a főnök kis kedvence, szóval nem nagyon lepődtem meg. Mindegy, ezek után majdnem mindenki megsértődött, és egész túra alatt duzzogtak. Ezt csak azért meséltem el, hogy most ne legyen ilyen. Egyébként végül egy várba mentünk, és csodaszép volt a kilátás, de ez akkor sem volt igazságos. Tudom, tudom, mostmár a mai embereket egyáltalán nem érdekli az igazság, de ebbe is gondoljatok bele. Szerintetek ez fair volt? Nem, nagyon nem. Azóta is páran utálják a főnököt. Na de akkor váljunk szét, és beszéljük meg, hogy ki kivel megy - mosolygott Mária, miután lefárasztotta mindenki agyát.
Apa, Gábor és Regő együtt elindultak valamerre, mielőtt még megmondták volna, hogy hova mennek. Anya utánuk kiáltott, hogy egy óra múlva találkozunk pont ugyanitt, majd ő is elindult Máriával és Grétivel. Én meg felnéztem a mellettem álló két fiúra.
- Hát akkor... - köszörültem meg a torkomat. - Valószínűleg együtt megyünk.
Tomi és Milán összenéztek és némán megbeszéltek valamit, majd visszafordultak hozzám.
- Hova szeretnél menni?
Elkerekedett szemekkel néztem rájuk. Azt hittem itt hagynak. Azt hittem elindulnak nélkülem. Azt hittem bunkók lesznek velem egész nap!
- Ha még egy órán keresztül bámulni szeretnél, akkor mást bámulj, mert mi lépünk. - És ezzel Milán és Tomi úgy tett, mintha elindultak volna.
- Ne! - kiáltottam utánuk. - A bolt erre van - mutattam egy utca felé.
- A francba, szerinted milyen boltba fogunk menni? - fordult Milán Tomi felé, mire unottan sóhajtottam egyet. Kezdik a szívatást.
- Gondolom babát veszünk.
- Ja, csillogós mini ruhákban.
- Vagy bőrápolási termékeket.
- Vagy gyöngyöket.
- Befejeznétek végre? - fordultam hátra.
- Igenis, kapitány - emelte a homlokához a kezét Tomi. - Úr - tette hozzá, mire mindkettőjükből kirobbant a nevetés és így jöttek utánam egészen a boltig. - Szelence - olvasta le a feliratot, majd Milánnal röhögve elkezdtek valamit énekelni, én meg inkább bementem a boltba és kint hagytam a fiúkat, akik hat éves módjára viselkedtek.
Hazafele megálltunk egy benzinkút melletti Simon Burger-nél. Este hét óra lévén alig tartózkodtak az étteremben. Leadtuk a hatalmas mennyiségű rendelésünket és leültünk egy-egy asztalhoz. Gréti bosszankodott egy sort, hogy ő már nem a mi asztalunkhoz fért el, így Regővel, Tomival és Milánnal kerültem egy asztalhoz.
A sajtos sült krumplimat eszegetve hallgattam a többieket, és semmit nem értettem a beszélgetésükből. Aztán valami eszembe jutott. Hogy Milán ma nem volt bunkó velem. De már egy ideje hozzám sem szólt. Jó, nem tudom, hogy mi mondanivalója lenne nekem, de akkor is. Megváltozott.
- Kapitány úr - biccentett felém Milán, mire felkaptam a fejem.
- Mi van velem? - vontam fel a szemöldököm. Persze senki sem válaszolt. Regő is átállt a fiúk oldalára.
Este lefekvés előtt a telefonomon megnyitottam a galériámat és elkezdtem megnézegetni a ma készült képeimet. Nem volt sok. Az étterembe készült szelfinél megakadtam. A fiúkkal készítettem. Mind a hárman mosolygunk rajta. Majd továbblapoztam.
Ki tudja, hogy véletlenül vagy direkt, de a képbe belelógott Milán feje. A hamburgereket fotóztam le és Milánt. Ránagyítottam a fiúra. Valami elképesztően helyesen nézett ki és éppen mosolygott. Pár másodperccel később azon kaptam magam, hogy én is mosolygok. Nem is mosolygok, hanem már vigyorgok! Megráztam a fejem és rányomtam a törlés gombra. Amikor a mobil megkérdezte, hogy biztosan törölni szeretném a képet, elgondolkoztam, majd rányomtam arra, hogy mégsem. Így a hamburgeres/Milános kép ottmaradt a galériámban.