autumn vibe

8.

A mai napomat a közeli pékségben kezdtem. Jó kedvem volt, hiszen tegnap Dóri küldött egy képet, amin lefotózta a kezét. Csak most a szokásos gyűrűi mellett volt egy a gyűrűs ujján is.
Nem nagyon szoktam ide járni, de Szofival megbeszéltük, hogy még suli előtt találkozunk valahol, és hát erre a pici kávézóra jutott a döntés. Beléptem a pékség meleg helységébe és beszívtam a frissen sütött pékárúk illatát. Körülnézve, megindultam Szofi felé, aki foglalt nekem helyet és rendelt két kávét is, amik mellett ropogós pogácsák sorakoztak.
- Szia - ültem le a barátnőmmel szemben, miközben leterítettem a kabátomat a székem háttámlájára.
- Na végre - dünnyögte fáradtan.
- Igen, valóban szép a reggelünk - bólintottam cinikusan és beleittam a kávémba. - Remélem azért keltettél fel ilyen korán, mert valami fontos dologról van szó.
- Igazából nem. Vagyis neked nem biztos - mondta, én pedig felvontam a szemöldököm. Ami Szofinak fontos, az minden bizonnyal nekem is, mivel legjobb barátnők vagyunk. - Tudod ki az a Tóth Huba, ugye?
- Igeeeeen - vigyorogtam. Ki az aki nem tudja? A suli legnépszerűbb és leghelyesebb fiúja. Minden lány odavan érte, köztük Szofi is egy kicsit. - Ééés? - kérdeztem, mert úgy tűnt, hogy nem akarja folytatni, de ilyenkor már úgyis tudtam, hogy mit akar mondani. Huba elhívta valahova Szofit.
- Érdeklődik irántad.
- HOGY MI????? - kiáltottam fel. Nem erre számítottam! És azért ez nekem is fontos lehet.
- Igen - bólogatott. - Tegnap rám írt. Már örültem, hogy annyit láttam tőle, hogy írt egy sziát. Aztán megkérdezte, hogy van-e barátod.
- Van - vágtam rá, mire Szofinak elkerekedett a szeme. - Mármint nincs, de mond azt, hogy van - vontam meg a vállam. Huba tényleg jól néz ki, de nem az esetem. Azt sem tudom, hogy van-e esetem, mert még soha egyetlen fiú sem tetszett.
- Nem kell csak azért lemondanod Hubáról, mert nekem bejön. Örülök, ha örülsz. - Olyan megható!
- Mit írtál vissza Hubának? - kérdeztem, már előre félve Szofi válaszától.
- Hát, hogy nincs barátod. De nyugi, tudom, hogy neked más jön be - legyintett, én meg majdnem félrenyeltem a kávémat és köhögve néztem Szofira.
- Már elnézést, de én nem tudok arról, hogy bárki is tetszene nekem - röhögtem el magam.
- Ööö, pedig tetszik - biccentett elgondolkodva. Csak meredtem magam elé, és nem hittem el, hogy most Szofi komolyan ezen vitatkozik velem. Valószínűleg ő jobban ismer engem, mint én magamat, de ezt én is el tudom dönteni.
- Jó, és akkor ki lenne az? - sóhajtottam.
- Milán.
- VALAMI BAJOD VAN, VAGY MIÉRT HORDASZ ÖSSZE HÜLYESÉGEKET? - üvöltöttem rá, és pont nem érdekelt, hogy az egész kávézó vendégserege engem nézett. Hirtelen felálltam, és elkezdtem összeszedni a cuccaimat, majd elindultam kifele, de félúton megtorpantam. Szofi nem tehet arról, hogy azt hitte, hogy Milán bejön. Visszaültem az asztalhoz, karba tettem a kezem, és hátradőltem a székemen. - Egyébként idegesítő.
- Mi?
- Nem mi, hanem ki - javítottam ki. - Milán idegesítő. Másfél hete ignorál, hozzám se szól és már nem gyerekeskedik velem - sóhajtottam.
- Ahaaaa - bólogatott Szofi.
- Most mi van? - húztam össze a szemöldökömet.
- Semmi-semmi - legyintett elfojtott nevetéssel.
- Na jó, menjünk, mielőtt még bármit mondasz - álltam fel. Elcsomagoltattuk a pogácsánkat és kileptünk az őszi szeles időbe.
Soha nem hittem volna, hogy ennyire lázba tud hozni két olyan nap, amikor nem minden óra van megtartva. Például az első óra elmaradt, tökfaragás miatt. Amit persze csoportban kellett csinálni, és hiába könyörögtünk a tanárnak, hogy had faragjunk ketten, ő tovább győzködött minket, hogy legalább négyen kell egy csoportban lenni. Szóval ezzel el is ment az órából tíz perc, mert senki sem akart velünk lenni. Vagyis velem, Szofival mindenki szívesen összeállna.
Leültünk egy asztalhoz Timivel és Tamarával (ikrek), és meg akartuk beszélni, hogy milyen legyen a tökünk, amikor az ikrek elkezdtek azon vitatkozni, hogy ki melyik széken üljön.
- Ez nehéz lesz - állapította meg Szofi, ahogy Timit nézte, aki belekapott Tamara hajába, mire Tamara megrúgta a testvérét, aztán Timi beleharapott Tamara kezébe.
- AÚ, te hülye állat! - kiáltott fel Tamara és tovább verekedett az ikertestvérével.
- Naaa, mi folyik ott? - fürkészte a tanár a földön fekvő két lányt.
- Csak a szokásos - legyintettem, majd Szofi telefonja fölé hajoltam és a Pinterestet nézegetve ötletelni kezdtünk.
Kicsengetés után a mosdóba igyekezve Milán épp velem szembe jött, mire rámosolyogtam. Még csak rám sem nézett, csak maga elé meredve bement a terembe. Régebben mindig nekiment a vállamnak és mondott egy-két csúnya szót. Most meg semmi.
Felvont szemöldökkel léptem be a mosdóba és annyira a gondolataimba merültem, hogy összeütköztem egy végzős lánnyal, Beával.
- Ó, bocsánat! - guggoltam le, hogy segítsek összeszedni Bea lapjait, amiket az ütközés során kiejtett a kezéből.
- Semmi gond - mosolygott és gyorsan kapkodta fel a papírokat, mert így éppen akadályoztuk a lányokat, akik a mosdóból akartak kimenni.
- Ez mi? - álltam fel, miközben magam elé emeltem az egyik lapot.
- Holnap túrázni fogunk a közeli erdőben - magyarázta Bea. - Akarsz jönni? - kérdezte, mire bólintottam egyet. Ki ne akarná kihagyni a sulit? - Oké, akkor írd fel a nevedet a másik oldalra - nyújtott felém egy tollat, amit megragadva ráfirkantottam a nevem, és Szofiét is.

- Túrázás? Most komolyan? - fintorgott Szofi. A könyvtárban voltunk töri órán. Kutatómunkát kellett végezni az október 23-ai forradalomról.
- Higgy nekem, jó lesz - vigyorogtam, ahogy megláttam a barátnőm arcát.
- Ha valamelyik várost néznénk meg, arra azt mondanám, hogy oké. De túrázás? - hitetlenkedett tovább, mire többen is ránk szóltak, hogy maradjunk csöndbe. - Mostanában érthetetlen vagy - suttogta.
- Kösz, ez jólesett - grimaszoltam, és hátradőltem a székemen. - Csak kibírsz pár órát. Nem fogsz belehalni.
- Na mi van, most megsértődtél és nem akarsz tovább dolgozni? - gúnyolódott, miközben felálltam és a könyvtárba belépő Beához siettem.
- Szia, ki szeretnék húzni egy nevet - mosolyogtam rá, mire felém nyújtotta a lapját egy "csak tessék" mozdulattal. Áthúztam Szofi nevét és visszamentem az asztalhoz.
- Most jó? - forgattam a szemem. - Mehetek egyedül túrázni.
- Senki nem mondta neked, hogy írd fel az én nevemet is - tárta szét a karját Szofi. - És amúgy sem leszel egyedül. Huba is menni fog. És Szandra a barátjával.
- De jó. Gondolom direkt ott fognak hagyni az erdőben - dünnyögtem és ráhajtottam a fejemet az asztalra.
- Akkor elmegyek érted - vonta meg a vállát. - Vagyis TALÁN elmegyek érted - töprengett, én meg nevetve hozzávágtam egy könyvet.
- Nehéz lenne rendesen viselkedni? - sziszegte a fogai között a töri tanár, ahogy az asztalunk mellé lépett.
- Elnézést - hajtottam le a fejem, miközben próbáltam visszatartani a nevetésemet. Hát nem jártam sikerrel, mert beleröhögtem a tanár arcába.
Utolsó óra után hazamentem, épp csak annyi időre, hogy ebédeljek és lerakjam a cuccaimat, aztán mentem vissza a suliba megnézni a kosármeccset.
A büfé hosszú sorába beállva a nyakamat nyújtogatva kerestem a barátnőmet, de ha még az aulában is tartózkodott, akkor is nehéz volt megtalálni. Káosz uralkodott az egész suliban, mindenki nyomorgott és egymást túlkiabálva beszélgettek. Visszafordultam az ablak felé és kértem két üdítőt meg egy chipset, majd a tornaterem felé indultam, ami tömve volt. Jobbnak láttam, hogy minél előbb foglalok két helyet, mielőtt elkezdődne a meccs. Így most félretettem az udvariaskodásom, és tolakodva leültem a lelátó ötödik sorába, miközben magam mellé tettem az üdítőket, aztán felhívtam Szofit, aki még csak olyankor érkezett meg a sulihoz.
- Na, itt vagyok - ült le mellém pár perccel később a barátnőm.
- Már húszan le akartak ülni ide, ezalatt az egy perc alatt - forgattam a szemem. - Valaki eljátszotta, hogy elesik és kitörte a bokáját. Tudod mikor hittem neki - dünnyögtem, miközben a kosarasok melegítését figyeltem. Köztük Huba össze-vissza dobálta minden lánynak a puszit. Hát ez hülye.
A meccs végén felállva már indultunk volna ki, amikor hatalmas sikongatás törte meg a kis zsivajt. Huba levette a mezét, és töprengve fordult körbe, majd megállapodott a tekintete rajtam és elhajította a pólót, ami pont a kezembe érkezett. Elkerekedett a szemem és még mielőtt bárki bármit tudott volna szólni, visszadobtam a mezt a pályára és hitetlenkedve néztem Szofira.
- Jézusom - húztam el a számat, és jobbnak láttam, ha minél előbb elhagyom a tornatermet.