Oops! Questa immagine non segue le nostre linee guida sui contenuti. Per continuare la pubblicazione, provare a rimuoverlo o caricare un altro.
Mély levegőt vettem, miközben becsuktam magam mögött az ajtót. Végre itthon. Az egyetem utolsó éve nem volt tréfa. Azt hiszem, még soha nem is éreztem magam annyira kimerültnek, mint most. Ez volt a nyári szünet első napja, így néhány hónap óta először látogattam meg a családomat.
Néhány percig csak álltam a folyosón, és élveztem a hazaérkezés érzését. - Chris? - hallottam anyám hangját. - Tényleg te vagy az! - pillanatok alatt meleg ölelésbe vont. - Hogy hogy ilyenkor itt vagy? Nem úgy volt, hogy csak jövő héten érkezel?
Hümmögtem válaszul - Igen, de mindannyian hiányoztatok. - engedett el akaratlanul is. Egy szempillantás alatt szomorú mosoly suhant át az arcán.
- A cuccaidat vidd fel az emeletre, be a szobádba. Csak nyugodtan. Apáddal a nappaliban fogunk várni. Örülök, hogy itt vagy.
Fogtam a bőröndömet és a táskámat, és bevittem a szobámba. Semmi sem változott, nem mintha lett volna oka annak, hogy mégis. Számítok rá... Gyorsan leraktam a poggyászomat a földre az ágyam mellé. A velem szemben lévő szoba volt a célom. Kétszer óvatosan kopogtam, mielőtt beléptem.
- Hé Y/n? Bent vagy? - A szoba nem volt túl nagy. Határozottan kisebb volt, mint az enyém, elég ok arra, hogy a húgom elfoglalja, hogy beköltözik, ha egyszer elköltöztem. Látszólag meggondolta magát és maradt a régiben.
Mivel őt láttam meg...
Megláttam az alakját, amint a fotelben ült, közel az ablakhoz. Tekintete egy könyvre szegeződött a kezében. Hosszú barna haja, mint mindig, lófarokba volt kötve. Úgy tűnt, csak néhány szál szabadult meg a nap folyamán. Hagytam magam ledőlni az ágyra.
- Legalább egy üzenetemre válaszolhattál volna. - mondtam viccelődve.
- Miért? Ha megtettem volna, nem lett volna okod hazajönni. - incselkedett engem.
- Hé, egészen biztos vagy benne, hogy csak te vagy az oka, hogy visszajöttem?
ironikusan nagyra nőttek a szemei - miért, nem én? - hát, nyilvánvalóan igaza volt. Nyilván hiányzott a barátnőm. Mindig us különleges volt a kapcsolatunk, még ha volt közöttük négy év különbség. Nincs olyan dolog amit ne tennék meg érte.
- Anya és apa us hiányoztak. - Y/n végre felém fordult. Úgy tűnt mintha mondani akarna valamit, de a viccelődős arckifejezése átváltott aggódóra.
- Chan! - kicsit megrezzentem a hangtónusa végett. Itthon, ő az egyetlen aki Channak hív. A szüleim és a testvéreim mindig az angol nevemet használják. - Szörnyen nézel ki. Egyáltalán aludtál eleget mostanában?
Sóhajtottam. Ez nem igazán az első dolog volt amiről beszélni akartam vele amint hazaérek. - Nem igazán. Ismét nehezen alszok el mostanában, és a feladatok és a zenekar lefoglal. - a tekintete szemrehányóvá vált, amitől minden szóval egyre csendesebb lettem.
Hallottam, ahogy Y/n nagy levegőt vett, de mielőtt bármit is mondott volna, közbevágtam azzal, hogy a szoba sarkában lévő kartondobozok csukva állnak, Tudtam, hogy aggódik értem, csak úgy mint én érte, de akkor is, jelenleg nem ezekről szeretnék beszélni.
- Miért vannak a cuccaid elpakolva? - ez volt az első észrevételem, amint beléptem a szobába. Kartondobozok, mindenhol. Csak egy pár bútor volt meghagyva. A szemeim az utolsó dekoráción állapodtak meg, ami egy közös képünk volt keretben. Tisztán emlékszem a napra, amikor a kép készült. Azon a napon volt, amikor elmentem Szöulba. Azon a napon a családom és Y/n elkísértek a repülőtérre. A képen egyáltalán nem szomorúak voltunk. Egymást ölelve boldogan búcsúztunk el egymástól, Y/n szemei pedig tele büszkeséggel.
Enyhén megráztam a fejem, hogy kiverjem az emlékeket belőle. Y/N még mindig a fotelben ült, üresen rám nézve, ezúttal a könyvet becsukva.
Megemeltem a szemöldököm - Ugye nem kiköltözni készülsz. Úgy volt amíg be nem fejezem te itt maradsz. - Y/n a szüleimmel élt, mivel egyrészt nagyon jól kijönnek egymással, és így sűrűbben is láthatom, mikor hazajövök, így mindenkinek praktikusabb.
- Hát, arról sem volt szó egy másik államba mész. - egy fájdalmas arckifejezés lepte át Y/n arcát. És ekkor csend telepedett mindkettőnkre. Egy csepp megbánás suhant keresztül rajtam. Soha nem akartam egyedül hagyni.
- Tudom de...- elkezdtem de abba hagytam a beszédet, amikor meghallottam anyám hangját a folyosóról.
- Chris? - pár másodperc után ismét megszólalt. Ezúttal az ajtóban állva. - Kivel beszélgetsz?
Arcom felé fordítottam. - Én csak...csak... - Hirtelen a torkom teljesen kiszáradt egy kis gombóc kíséretében ami meggátolt, hogy bármit us szóljak. A fotel felé emeltem a tekintetem. Sós könnycseppek hagyták el a fáradt szemeim, pont úgy, ahogy az elmúlt hetek és hónapok majdnem minden második napján.
Anyám egy szakadozott sóhajt hagyott el. - Oh, Chris... - Megölelt, de mintha meg se éreztem volna, úgy ahogy mostanában semmit nem érzek. Nagy erőfeszítéssel próbáltam ezeket az érzelmeket elnyomni a munkával és a feladatokkal, de egyáltalán nem terveztek megszűnni.
- Tudom, hogy hiányzik...de egy nap el kell fogadnod, hogy ő már meghalt...
Oops! Questa immagine non segue le nostre linee guida sui contenuti. Per continuare la pubblicazione, provare a rimuoverlo o caricare un altro.
