Bekövetlek

*4*

Berni a napi összefoglaló mellett döntött, Tiktokra alábeszélős videót gyártott, Instára és Pinterestre a napsütéses szelfit posztolta. A reggeli kávé mellé persze nem maradhatott el a szokásos böngészés, elsőként Nándor közösségi oldalai. Már másfél hete nem volt új poszt. Általában sétálós videót, vagy hétköznapi tevékenységeket rögzített, ami alatt érdekes gondolatokat közölt, gyakran egy olvasmányélményéről, vagy az élet dolgairól. Berni nemcsak szépnek, de okosnak is találta őt.

– Milyen szerencsés a barátnője! – sóhajtott fel az ágyán ülve. Belekortyolt a kávéba, és azon gondolkodott, vajon miért nem posztol a lányról semmit.

Üzenete érkezett; egy osztálytársnője küldött vicces reggeli mémet. Imádta az osztálytársait, és alig várta a szombati bulit. Még két nap.

Kimászott az ágyból. A szobája nem volt tágas, de otthonosan berendezte: ágy a sarokban, íróasztal, könyvespolc, szekrény, a falon poszterek, fotók. Futónövények tekeredtek a bútorok között kifeszített spárgákon, és Berni kedvence az ágy mellé húzott fátyolfüggöny volt, a színes gömb dekorégőkkel.

Avril Lavigne-t hallgatva készülődött, és gombóc ült a gyomrában. Mindig idiótán viselkedik, amikor zavarban van, és inkább kerülte az ilyen helyzeteket. Ezért sem csókolózott még soha. Mire oda kerülhetett volna a dolog, Berni meghátrált.

Feltette a szájfényt az ajkára, és elhatározta, hogy ma nem ég be.

A konyhában elköszönt munkába készülődő szüleitől, kilépett a lépcsőházba, majd elindult a villamoshoz. A szerelvényen ülve bambán bámult ki az ablakon, és a megállóban is csak kergették egymást a gondolatok a fejében.

Vajon miért mondta, hogy szuper? Szuper, hogy ott leszünk, mert ő máshol lesz, és akkor majd nyilván nem fogok hülyeségeket beszélni hozzá?

– Vagy szuper, hogy már tudja, hol leszel – üdvözölte Kamilla.

– Mi? Ezt most kimondtam hangosan?

– Dehogy, csak tudom, hogy ezen agonizálsz, ahogy tegnap egész délután. Meg egész este.

Berni a kezébe temette az arcát.

– Bocsi.

– Ugyan már, volt ez fordítva is – kuncogott Kamilla, és belekarolt, hogy megint átvágjanak a parkon. – Emlékszel Hunorra?

– Hogy emlékszem-e? Többet tudok róla, mint a saját anyja!

Ezen jót nevettek, és az iskolában is úgy tűnt, remek lesz a nap. A suliban ugyanis a volt ofőjük azzal fogadta őket, hogy megkapták az engedélyt a dekoráció festéséhez.

A nagy épületből nyílt a lejárat a pincéhez és az alagsorhoz. A kellékek a lenti műhelyteremben voltak, ahol nem történt felújítás. Bernire nosztalgikus érzés tört, ahogy haladtak lefelé a lépcsőn. Felsős rajzórákon jártak ide, akkor szerette meg a festészetet és a képzőművészetet. A tanárnőjük jelezte neki vissza először, milyen jól lát a térben, és mennyire érzékeny a szeme a kompozíciókra. Ez adta az első löketet a művészeti tanulmányok felé. Már a lépcsőfordulóban érezte a hűvös levegővel szálló műhelyillatot – festék, tempera, papír, fa és por egyvelege.

Nevetés harsant a nyitott szárnyas műhelyajtó mögül, megtörve a nosztalgiát.

– Ez a Marci – mondta Kamilla. – Felismerem az öblös nevetését.

– De mit keresnek itt?

– Passz.

A lányok kíváncsian léptek be a tágas, ám zsúfolt műhelybe. A négyszögletű helyiség két oldalán telepakolt polcok, előttük egymásra rendezett széksorok álltak, dobozok hánykolódtak, a másik oldalon figurák, művészkellékek, szerszámok. A túloldalt másik ajtó nyílt az udvar felé. A munkapadokat egy tömbbe tolták be középre. Azok tetején ült Alvin és Zsolna, a szélén Nándor és a vörös hajú srác, akit Szifonnak becéztek – ez azért volt vicces, mert a srác általában nem sok vizet zavart. Csabi és Marci szemben állt a bandával. Valamin nevettek, és jó néhány másodperc beletelt, mire észrevették a lányokat.