Bekövetlek

*9*

Berni elámult a szűk könyvtárba belépve. Egy kezén meg tudta számolni, általános iskolában mennyit járt ott; sok könyve volt otthon, talán ezért sem. Festékillat terjengett odabent is. Az ajtóval szemben két hosszúkás asztal állt, székek még nem voltak körülötte. Egyik oldalon a falhoz tolt könyvespolcon tankönyvek, mellette a könyvtáros padja. A másik oldalon három polc, egyik takarta a másikat; azokon még nem rendeződtek a kötetek, látszott, hogy a behordott dobozokból és toronyba rendezett kupacokból akarták feltölteni.

– Egyedül vagy itt? – kérdezte Berni letéve kezéből a nagy halmot. Mellé tette a táskáját és a kabátját.

– Ma igen – felelte a fiú, ő is kiürítette a kezét. Intett, hogy menjenek ki még egy adagért, majd folytatta. – A könyvtáros még mindig Rozi néni, és ő már szerdán közölte, hogy „nincs az az isten, hogy én Nagypénteken dolgozzak"!

Berni jót nevetett azon, ahogy a fiú hangsúlyozta a nyugdíj mellett dolgozó Rozi nénit. Mindig is nagyhangú nő volt, gyakran ő ült a portán is, és olyankor rákérdezett egy-egy frizurára, ruhadarabra vagy játékra, amit bevittek a gyerekek, mert „hát az ő idejében még minden olyan más volt..." Kedvelték, igazi bohém színfoltja volt az iskolának.

Nándor folytatta újabb kupac könyvért nyúlva.

– Ketten pakoltunk itt első nap Szifonnal, tudod, a leltár mellett itt voltam. Amíg Rozi néni rendezte a holmikat, beszélgettem vele könyvekről meg társadalmi dolgokról. Aztán Szifon tegnap azt mondta, ha még egyszer meghallja, hogy Pilinszky vagy Móricz, vagy ilyen meg olyan irodalom, akkor ő lelép. Öt percig maradt még velünk.

Berni megint jót mosolygott, ahogy a fiú kifigurázta a csendesnek vélt srácot, akiből ki se nézte, hogy ilyet mond.

– Nem akartál soha színészkedni? – kérdezte, és letette a kupacot a kezéből.

Nándor rátámaszkodott a saját maga által épített könykupacra, és fürkészőn lesett a lányra.

– Miért? 

– Mert jól utánzol másokat.

– Szóval vicces vagyok?

Berni füle felforrósodott, az arca égett, mintha ciki dolgot mondott volna, pedig ez nem volt igaz. Kuncogva a szája elé kapva a kezét peckesen az ajtó felé perdült, és míves járással kigyalogolt még egy kupacért. Jobb, ha eltereli a témát. Kuncogva tornyozta kezébe a köteteket.

Hallotta a srác lépteit, és amikor odaért mögé, Nándor megszólalt:

– Eljátsszuk, hogy megfordulsz, nekem ütközöl és kiesnek a könyvek a kezedből? Tudod, aztán egyszerre lehajolunk érte, összekoccan a homlokunk, vagy véletlenül összeér a kezünk.

Berni nem bírt tovább uralkodni a röhögésen.

És abban a pillanatban ki is hullott a kezéből a kupac.

– Úgy látszik, meg sem kell fordulnom ehhez – nevetett, és rögtön leguggolt értük.

– De legalább végre nem esel kétségbe – jegyezte meg a fiú. – Csak azért nem segítek, mert az klisé lenne, ugyebár.

– Hát persze... klisé – kuncogta Berni, és felegyenesedett. Éppen a fiúval szemben. Belenézett a komiszul mosolygó szemébe, és zavartan köhintett.

– De átveszem tőled, mert kicsit sokat vettél fel egyszerre – mondta Nándor, és lassan becsúsztatta a karját a lány kezében tartott könyvek alá.

 Berni ujjaiban áramütésszerű érzés cikázott. Kirázta a hideg, és a rázkódástól a felső két kötet lecsusszant. Utánahajolt volna, de inkább hátrébb lépett. A fiú nyúlt utánuk, egyet röptében elkapott, a másikat felemelte a földről. Megrázta, és elolvasta a címet.