Bekövetlek

*8*

Nagypénteken sem állt meg az önkéntes munka, noha némileg kevesebben érkeztek aznap. Kamilla például elaludt, ezért Berni egyedül ment be a suliba. Nem sokkal múlt nyolc óra, amikor belépett, ő is kicsit késve érkezett, mert tudta, hogy nyolc körül viszik a terembe a bútorokat. Az aulában szanaszét álltak még a bútorok, sorsukra várva. Úgy döntött, bekukkant a nagyépület folyosójára, úgyis körül akart nézni, hogyan haladt ott a felújítás.

 Az alagsor felőli kétszárnyas ajtón túlról fiú hang szűrődött fel:

– A másik oldalát emeld fel, te agyoniskolázott! – Zsolna, a szemüveges srác hangja volt. A piercinges Alvin morgolódott mellette, mások röhögtek. Berni odalépett, és derűsen lekiabált.

– Segítsek?

– Jó vicc – szólt vissza egy másik srác.

– Akkor jó munkát, gyerekek! – nevetett Berni, ellibbenve az ajtótól. Hallotta még, hogy felváltva röhögnek és morognak. Kuncogva lesett be a lenti folyosóra, ahol első nap találkoztak a srácokkal. Csendesnek tűnt, néhány létra, vödör és doboz hánykolódott a szekrények elé tolva. Felsietett a szemközti lépcsőn, elhaladva a régi fizikatanára mellett, aki megpakolt Ikeás zsákot cipelt. Berni hangosan köszönt, és megszaporázta a lépteit, nehogy a férfi szóval tartsa; nem kedvelte. A széles kőlépcső fordulójában megszáradt, fehér festékpaca jelezte, hogy nem Berni az egyetlen ügyetlen önkéntes.

Felgyalogolt az emeletre, ahol újabb emlékek árasztották el. A reggeli napfény beborította a festékillattól terhes folyosót. Táncolt a por a levegőben. A tágas térben már önkéntesek, tanárok tébláboltak, bútortologatás zaja szűrődött ki a nyitott ajtók mögül.

Berni mélyet sóhajtva lépett az első ablakhoz, ahonnan kilátást nyílt az udvar egyik részére, mégpedig a lebetonozott focipályára. A szélén álló padokat mindig befoglalták a leggyorsabbak – és érkezéstől függetlenül a nyolcadikosok. Amikor viszont ők lettek nyolcadikosok, nem állították fel a kisebbeket. Mondjuk, akkorra épült meg a háromszintes lelátó, talán ennek is volt némi köze ehhez a gesztushoz. Mosoly húzódott az arcára.

– Azt majd a lámpáról lelógatjuk – hangzott a női hang a legközelebbi ajtó mellől. A régi töritanárnő lépett ki a teremből, és az ajtó mellett álló szekrénynek támasztott térképek mellé helyezett egy másikat.

– Jó reggelt, tanárnő.

– Bernadett! – kiáltott fel a középkorú nő. Piros-vörös dús haja még szálkásabb volt, mint Berni emlékeiben. – Jó látni a régi diákokat. Mesélj kicsit, mi a helyzet veled? Gyere be! Nézd, Martin, itt van a Bálint Berni.

A Martin keresztnéven szólított Hámori tanár úr volt a matektanár felsőben, Berni kedvelte. Furcsa bizsergéssel a gyomrában lépett be a terembe, ahová Nándor járt, és rögtön az ablaksorra tévedt a tekintete. Elámult, hogy már ilyen klasszul berendezkedtek, a padok betolva a helyükre, a szemléltető anyagok is feltűzve a falra. Nándor utolsó évben az ablak felőli padsorban ült pontosan a második padban, kívül – jól látszott a folyosóról. Berni néha benézett. Máskor meg nem mert benézni.

– Nos, milyen a művészeti suli? – kérdezte a férfi a tanári asztal körül pakolászva. A tanárnő ráült az egyik padra, Berni pedig gondolt egyet, és odalépett a fiú régi helyéhez, noha ez már nem ugyanaz a pad volt, felhuppant a tetejére. Pimaszul elégedett volt magával.

Nem sokáig időzött el ott, hagyta a régi tanárait dolgozni. Tudta, hogy szeretnék májusban megnyitni az épületet, hogy az utolsó majdnem két hónapban visszajöhessenek a tanulók, akik szeptember óta egy másik iskolával összevonva tanultak.