Víz alatt ❕️B.E.F.E.J.E.Z.E.T.T.❕️

4.rész

Már három napja idejárok, ebbe a rohadt kávézóba, de semmi nyoma ennek a titokzatos lánynak.
Nem tudok mem rá gondolni...
A mosolyát.
A nevetését.
A hangját.
Ha becsukom a szemem csak őt látom. Olyan mint egy kibaszott vágyálom, az elmémben született fantázia. Talán nem is valóság volt, csak azt akarom hinni.
Hope!
Még a neve is vonz. Nem tudom feledni és ez megőrjít. Elment az eszem. Kezdek besokallni. Komolyan azt várom, hogy valaki bejöjjön az ajtón és azt mondja. Itt van, kényszerzubbonyt rá!
És talán igaza is lenne...

Még egyetlen napot adok ennek az egésznek, utána feladom. Nem tölthetem minden időmet itt. Van munkám és életem. Bár az utóbbi hagy maga után kivetni valót, de az attól még az enyém. Erről szól az élet. Vannak napok mikor minden jó, a fellegekben jár az ember és vannak olyan napok mikor, kínok közt vergődsz és nem jutsz egyről a kettőre. A választás az én kezemben van, senki máséban. Nem okolhatok érte senkit és nem is kérhetek meg senkit, hogy oldja meg helyettem. Ez nem így működik. Talán bíztam, vagy inkább reméltem, hogy ez a lány lehet számomra a válasz, de túl sokat képzeltem bele. Naiv volnék, talán.

Megkérdezthetném az egyik kollégáját. Igen, még ezt megtehetem. Bármi jobb mint itt ülni. Felteszem a kezem és intek az egyik pultosnak.
-Szia! Hozhatok még neked valamit?-már így is 2 kávét ittam, elég a koffeinből.
-Igazából az egyik munkatársad után érdeklődnék. A neve Hope. Pár nappal ezelőtt még itt dolgozott.-a lány rám mosolyog. Mért érzem azt, hogy ez a mosoly mögött több is van?
-Még most is itt dolgozik. Kért pár nap szabadságot, nincs valami jól.-az agyamat elöntik a kérdések, nem mintha közöm lenne hozzá. Mi történt? Tudnék segíteni vajon? Vele van baj, vagy mással történt valami? És mért is érdekel ez engem? Basszus, tényleg nem vagyok normális. A csaj még mindig engem bámul.
-Köszönöm a segítséget, akkor én mennék is. Kérhetném a számlát?-a lány bólint, elmegy és pár perc múlva a számlával tér vissza. Kifizetem az összeget, felállok, de a pultos lány megfogja az alkarom.
-Igaz, hogy Hopet keresed, de talán én is tudnék segíteni!-rám kacsint és a kezembe csúsztat egy szalvétát. Nem mondok semmit, csak távozok. Mikor már kiérek a kávézóból akkor nézem meg mit kaptam. A lány neve és telefonszáma van rajta. Mivé lett a világ? Mikor jutottunk el oda, hogy egy nő, nyilván egy csinos nőről van szó, de ez mellékes, felajánlkozik egy vadidegen férfinak?! Tényleg velem van a baj. Már senkit nem érdekel a randizás izgalma? A várakozásé? Vagy az, hogy az a két ember megismerje egymást? A férfi az, férfi legyen, a nő, meg nő! Egyedül maradtam ezzel?! Talán felnőtt, férfi létemre szánalmas vagyok és tévhitet kergetek, de én erre vágyok.

Nem akartam visszamenni a munkahelyemre. Ki kellett szellőztetni a fejem. A közeli parkba indultam. Tele volt a fejem. Hamarosan el kell küldenem a válaszom az esküvővel kapcsolatban is. Megyek, vagy sem. Egyedül nem akartam menni. Az olyan lenne mintha én még nem tudtam volna tovább lépni, pedig ez nem igaz. De sokszor az emberek a látszatra mennek.
A telefon a zsebemben, megcsörren. Nem akarok senkivel beszélni. Hagyom hagy csörögjön. A parkba beérve, elcsodálkozok mennyire üres. Az emberek már nem igazán járnak ilyen helyekre. A beton és a vas közt jobban érzik magukat. Leülök az egyik padra és csak nézem a zöld füvet, a fákat és azt a pár embert aki fut, vagy kutyát sétáltat. Megakad a szemem egy padon ülő nőn. Szőkésbarna haj, telt idomok. Az arca a kezébe temetve. A válla rázkódik, sír. Furcsa érzés tőr rám. Mintha ismerném. Mikor a lány hátra dől a padon, akkor felismerem. Ez Hope. Talán a véletlen, a sors? Mért pont idejöttem, ebbe a parkba? Talán csak túl gondolom. Felkelek. A lábaim magától mozognak. Mintha egy marionett bábu lennék és fentről vezetnének. Mikor odaérek hozzá, előveszek egy zsebkendőt, felé nyújtom. Fel se néz, úgy vágja hozzám a szavakat.
-Kopj le!-nem mozdulok. Ő felnéz és a tekintetünk találkozik. A szeme vörös, duzzadt. Nincs benne tűz és csillogás. Az arcáról a mosoly eltűnt. Megtört. Olyan mint én!
-Basszus, te követsz engem? Te vagy az a fickó a kávézóból?! Mit akarsz? Bocsánatot? Hát legyen. Bocs az ingedért és most menj, hagy magamra.-talán ezt kéne tennem. Elmenni, hiszen erre kért. Mégse tudom megtenni. Olyat teszek, ami azt igazolja, hogy tényleg elment az eszem. Megfogom a lány kezét, magam felé fordítom és átölelem. Ellenkezik, morog, kiabál, de a végén belesimul az ölelésembe és fellélegzik.
Erre volt szüksége. Tudom.

Ez most nagyon új tőlem. Soha nem szoktam se képet, se videót berakni az írásaimba, de szeretném ha tudnátok mire fel van ez a rész és maga az egész sztori. Ez inspirált, ez a szám. Remélem titeket is annyira megfog mint engem. Adjatok neki egy esélyt. A szöveg francia, de megindító üzenete van.