Olvadó szívek

I. fejezet

Anyám mindig is úgy nevelt, hogy tudjak a talpamon maradni. Tapasztalatból tanított, hisz mióta apánk elhagyott minket, az egész család összeomlott. Köztük én is.

Egyke gyerek vagyok, anyámmal élek egy hatalmas házban.
Gyerekkoromban apám elvitt egy műjégkori pályára, és azóta ott töltöm minden szabadidőmet. Nem azért, mert hiányzik az apám, mert szinte alig tudtam megismerni, sosem volt itthon, vagy mikor igen, akkor sem beszélgettünk. Azért vagyok mindig a pályán, mert imádok korizni, ott ki tudok kapcsolódni, és elmenekülni az élettől. Elmenekülni a suliból, a kamu barátoktól és persze anyámtól, aki napi szinten az idegeimre megy. Bár igaz, hogy neki köszönhetően ki tudom szűrni a hazugságokat, a nem igaz barátokat, és nagyon kitartó vagyok, de nem adok mindennap hálát érte...

-Nissa! -ordibált anyám a földszintről. -gyere le enni, vagy háromszor hívtalak!
-Ezt az egyet hallottam érdekes módon -motyogtam az orrom alatt, de már nem is érdekelt az egész. A lépcsőn lemenve egy furcsa illat csapott meg. -Mi a vacsi?
- Ha lejönnél meglátnád.
- Jólvan már, itt vagyok.
- Anyáddal szépen! -figyelmeztetett a „csúnya" beszédre, amit el is engedtem a fülem mögött. Az asztalon sült krumplit és valami érdekes szószt láttam pár húsdarabbal a belsejében. Új kaja, semmi sok.
Anyám árgus szemmel figyelt a főasztalnál, ahol egykor apám ült. Az az emlékem már nagyon régi és halvány, már emlékezni sem szeretnék.
Leültem az asztalhoz, majd mint mindig, csendben, beszéd nélkül elkezdtünk enni. A zsebemben megzörrent a telefonom. Épp csak meglestem ki hív, de anyám már egyből felkapta rá a fejét.
- Telefont! -nyújtotta ki a tenyerét felém, miközben a másik kezében lévő villával felszúrt egy sült krumplit. „Persze!" mondtam magamban, hisz fel sem vettem a telefont, csak megnéztem ki az, de végül nagy levegőt vettem s nyugodtan szóltam anyámhoz.
- Nem veszem fel, csak megné...
- Nem érdekel -szakított félbe mérgesen -add ide!
Oda nyomtam a kezébe a telefonomat, majd felvettem a tányér mellől a villát. Nagyon meguntam már őt és a viselkedését. Már több éve történt ez az egész, mégsem lépett túl rajta, ahogy én. Tudta, hogy az egész kapcsolatuk toxikus és sosem tett semmit, majd mikor apa elhagyta őt, nagyot koppant és elvesztette önmagát. Még mindig rajtam vezeti le a stresszt, a feszültséget, mintha nekem nem fájt volna, amit az elején még tűrtem, de mostanra már elérte a felső fokot. Volt egy idő, mikor sírtam, de mostmár megszoktam és csak mérgelődöm anyámért.

Vacsora után felfuttam a szobámba, majd elvettem a sarokban álló korcsolyámat, ami szinte már csillogó szemmel várta, hogy bele tegyem a hátizsákomba. A hajamat hátra kontyoltam, tettem egy halvány szájfényt, szempilla spirált, és lementem a konyhába.
- Vissza kérném a telefonomat. -szóltam anyámhoz, aki csodálkozva fordult hátra felém, vizes kezével. Éppen mosogatott, majd megtörölte a kezét és csípőre tette, amint meglátta a hátizsákot mögöttem.
- Hova akarsz menni? Csak nem korcsolyázni?
- De igen, mert még egy óráig nyitva van és most vannak a legkevesebben. Max majd odaadja a kulcsot, mint mindig. -mondtam komolyan, de elég meggyőzően ahhoz, hogy visszakapjam a telefont.
Megfordultam, majd felhúztam a téli kabátomat meg a hótaposómat és köszönés nélkül kiléptem az ajtón. A fejhallgató zsinórjával mindig is bajom volt, ami most sem volt másképp. Már rég óta tervezek egy Bluetooth-os fejhallgatót, vagy egy AirPods-ot vásárolni, de még nem jutottam el odáig.

A pálya alig 10 percre van otthonról, így hamar odaértem a szinte üres terembe. Max-et láttam egy tanítványával, akinek egyből odaintettem, és egy éppen akkor leszálló baráti társaságot. Erről egyből eszembe jutott a vacsoránál hívó Sofi.
Sofia a legjobb barátnőm és egyben az egyetlen, de sosem bántam, hisz ő az akiben megbízok, ő az akivel a legjobban érzem magam. És ezt ő is így gondolja.
Visszahívtam, miközben az öltözőben húztam a korcsolyámat. A velem szembe lévő lányok izgatottan mosolyogtak, és azt beszélték ki, hogy milyen jó volt, a korizás. Hirtelen eszembe jutott az első jégre szállásom, mikor még apám hozott el, majd pár csetlés-botlás után ügyesen siklottam a jégen, mint aki arra született. Furcsa és déja vu érzés fogott el hirtelen. Érdekes volt.
Sosem vettem órákat, egyedül tanultam meg korcsolyázni. Max figyelt rám mikor kisebb voltam és adott pár baráti tanácsot. Mostanra már elég jóba lettünk, megbízik bennem, odaadja terem kulcsát is, aminek nagyon örülök.

⛸️

Már elmúlt kilenc óra, de úgy éreztem, ennyi még nem volt elég. Ott volt a terem kulcsa a zsebemben, azzal az utasítással, hogy zárjak be kilenckor. Mégsem tettem.

A halk zenén és a korcsolya siklásán kívül nem hallottam semmit. Egy ideig.
A főbejárat ajtaja kinyílt, majd bejött valaki rajta.
- Max? Pont most akartam bezárni, nem vettem észre az órát! -mentegetőztem, de nem kaptam választ. Megállítottam a zenét, majd a kijárathoz siklottam és elindultam az ajtó felé. Ahonnan a zajt hallottam egy lélek sem volt, de amint befordultam az öltözőbe, megpillantottam egy fiatal srácot. Kb. velem egy idős volt barna hajjal, ami halántékától egyre sűrűbb volt, végül pár tincs belelógott a szemébe. Volt pár kipúposodó izom a fölsője alatt, majd miután hanyagul felpillantott rám, megláttam a kék szemét is. Imádom a kék szemeket, mindig is irigy voltam az ilyen emberekre. Az előttem álló összkép nagyon csábító volt, mégis komolyan és számon kérően szóltam hozzá.
- Már elnézést, de a pálya zárva van!
- Te is itt vagy -szorította meg a fekete korcsolyája cipőfűzőjét, majd ismét felnézett rám. Erre nem számítottam.
- Igen, mert éppen zárok -jelentettem ki.
- Hamarabb kellett volna, mostmár itt vagyok -szólt, majd kitopogott mellettem a pálya felé. Egyből utána siettem, ahogy tudtam, majd megláttam, ahogyan a pályán siklik. Kecsesen és gyorsan ment a jégen, így egyből utána mentem.
- Ez nem így működik -kiabáltam utána, majd gyorsabb ütemre váltottam, amivel egyből utolértem. Csodálkozva nézett engem, ahogy az előbb én őt.
- Ügyesen mész -jelentette ki, apró mosolyra húzva száját.
- Tudom. Te is -vigyorogtam rá, lehet, hogy kicsit túlságosan. Beszédre nyitotta a száját, majd meggondolta magát és gyors ütemmel elviharzott előttem. A szememmel követtem minden mozdulatát, majd lecsaptam a kört és utána siklottam.
- Jaj, hogy csalsz? -kérdezte felvonva a szemöldökét egy kis pimasz vigyorral.
- Mit akarsz csinálni? -tettem fel a kérdést, de persze tudtam mit akar, így még gyorsabban húztam végig a lábamat a jégen. Ahogy párhuzamba kerültünk, felém vette az irányt kihagyva a szabályos kör követését, ahogy én is tettem nemrég. Egy idő múlva már össze-vissza mentünk, egymás elől menekülve, már azt sem tudva ki akarja utolérni a másikat.
- Oké, oké elég. Nyerhetsz, de mostmár kifáradtam -mondtam lihegve, közben rá vigyorogva. Ezt hallva elégedett mosolyra húzta a száját, majd mellém siklott. -Őszintén, miért zárás után jöttél?
- És te?
- Válaszolj előbb te -böktem meg a vállát mosolygós és egyben érdeklődő szemekkel nézve őt. - talán nem akarsz fizetni érte?
- Az is egy ok. De nem olyan kifizethetetlen, hogy ne adjak ki ezért pénzt. -mutatott a jégre. -inkább az egyedül lét kell nekem. Sehol sincs olyan hely, ahol egyedül tudok korcsolyázni.
-Mostmár ez sem egy opció. Én is ide járok mindennap. És van amikor estig maradok, vagy éjjelig. -figyelmeztettem, amire egy hanyag mosolyt csalt az arcára, majd kiment a jégről. Követtem egészen az öltözőig, ahol ő már a bakancsát húzta.
- Követsz? -mosolygott ismét pimaszul, de válaszra nem méltattam. Nem követem, csak már több mint egy órája zárva kéne legyen ez az egész épület. Viszont magyarázkodással még rosszabbat teszek.
- Remélem menni készülsz, mert zá...
- Megyek már -mondta komolyan és kilépett az öltözőből. Viszont nekem lett volna még egy kérdésem. Vagyis több.
-Várj már!
-Hm?
- Ha nem lett volna nyitva a bejárati ajtó, akkor, hol -fogalmaztam meg a kérdést -hol jöttél volna be?
- Be szöktem volna. Hátsó ajtó, tartalék kulcs -mutatta fel, majd megfordult és kinyitotta az ajtót. De bennem még zakatolt egy kérdés.
- És mi a..?
-Harry -kiáltott vissza az ajtóban, majd még mielőtt becsukta volna, megállt és szembe nézett velem. Nehezen lehetett olvasni az ő szemeiben, nem úgy mind a többi semleges emberében, de tudtam, hogy a nevemet várja.
- Nissa vagyok.
- Jó éjt, Nissa -mosolygott egy utolsót, majd becsukta az ajtót. A csendes teremben visszhangként csapódott az ajtó a falnak, amivel még mindig szembe álltam.
De rájöttem, hogy nagyon el vagyok késve, így is anyám megöl otthon. Gyorsan cseréltem le a fekete hótaposómra a korcsolyát, majd feltettem a fülest a fejemre, és a hátizsákommal együtt én is kiléptem az ajtón, bezártam, és letettem a kulcsot a megbeszélt dugi helyre. Aztán hazaindultam.