Víz alatt ❕️B.E.F.E.J.E.Z.E.T.T.❕️

17.rész

Hope

Tegnap este alig bírtam elaludni. Semmi másra nem tudtam gondolni csak arra a rohadt csókra és Kaydenre. Lehetetlen, hogy ennyi idő alatt elcsavarta a fejem! Nekem valami súlyos bajom van. Nem tudom a szívemben, vagy az agyamban kerestetik a baj, de mióta megismertem nem vagyok önmagam. Olyan mintha a testemet én uralnám, de az érzéseimet, a gondolataimat valaki más. Nem vagyok bolond, tudom miért vélem így mindezt. Nem akarom és mégis ő jár a fejemben. Kiakarom űzni, de nem megy. Talán ideje lenne elmennem orvoshoz...

A kávézóban ma nem igazán volt tolongás. Gyönyörű nap volt ma odakint. Senki nem akart a négy fal között gubbasztani. Aki tehette sétált a párjával, vagy a játszótéren volt a gyerkőccel. Irigyeltem őket. Szívesen szívtam volna magamba egy kis D-vitamint. Sebaj holnap szabadnapom van és ha kitart a jó idő, ami nem valószínű sajnos, akkor holnap keresek valami jó programot. Talán anya is eljön velem, olyan ritkán mozdul ki a házból.

A kolléganőmmel neki láttunk takarítani. Nem akartuk a főnökünk haragját kivívni magunk ellen. Nem a henyélésért fizet minket.
Az ebédidő már régen lement mikor nyílik a bejárati ajtó. Egy futár áll az ajtóban egy csokor rózsával.
-Szép napot a hölgyeknek. Hopet keresném.-félve emelem fel a kezem. Még sose kaptam semmit.
-Ejha Hope! Új hódoló? Nem is mondtad.-a kollégáim tudnak Lucassal való szakításomról, de Kaydent még nem említettem senkinek. Nem is válaszolok Helennek, a futárhoz lépek.
-Én vagyok Hope.
-Itt írja alá kérem.-a srác elém tol egy mappát, amint aláírom távozik. Szeretem a rózsát, igazából szinte minden virágot szeretek. Kayden küldte, titkon bíztam benne, hogy így lesz. Lucas még soha nem küldött nekem semmit!
-Mesélj már, mondj valamit! Ki küldte?-rámosolygok a kolléganőmre és elindulok hátra, a személyzeti konyhába. A telefonomat még magamhoz veszem, illő lenne megköszönni, nem?
A csokrot vázába rakom, írok egy gyors üzenetet és elküldöm. Mikor újra olvasom mit írtam, megbánom. Jó ötlet ez? A tegnapi után azt se tudom, hogy kéne viselkednem. Nem járunk, ez az egész csak kamu. Nem igazi, semmi nem az. De akár lehetne igaz is! Miket beszélek. Újra tegyem kockára a szívemet? Megfogok égni, de talán érte megérné?!

A műszakom előtt szinte megállás nélkül az ajtót bámulom. Folyik rólam a víz, izzadok, remegnek a kezeim. Még mindig nem tudom, hogy viselkedjek ha ideér.
Egy vendéget szolgálok ki, mikor nyílik az ajtó. Azonnal odakapom a fejem. Kayden az.
Tátva marad a szám, pedig nem most látom először. Minden alkalommal ilyen hatással van rám. Hogy a pokolba csinálja, hogy ilyen jól néz ki? Mintha valami férfi modell katalógusból lépett volna ki. Sötétszürke Armani öltönyt, fekete inget, nyakkendőt visel. Több nő is felé kapja a fejét. De ő csak engem néz. Felém sétál, a pultnál megáll.
-Korán jöttél, még tart a műszakom.-felül az egyik bárszékre. Összekulcsolja a kezeit maga előtt.
-Tudom, de arra gondoltam addig iszok egy kávét. Persze csak ha kapok.-rám kacsint és nekem már végem is.
-Dupla presszó?-múltkor azt kért.
-Igen, köszönöm.-a kávégéphez megyek. A vállam mögött újra ránézek, de nem látok rajta semmit. Ugyanolyan mint a csók előtt. Nem feszeng, nem ideges, talán már el is felejtette? Visszamegyek hozzá, kezemben a kávéjával, majd elé rakom a csészét. Mikor húznám el a kezem, megfogja, a hüvelykujjával végig simít a kézfejemen. Már ettől az apró mozdulattól átnedvesedett a bugyim. A petefészkem sírva üvölt fel. Leszarom mit mond a józan ész, akarom ezt a férfit. Helen rondít be végül az intim pillanatunkba mikor mellém lép.
-Szia Helen vagyok. Nincs véletlenül egy olyan kedves és helyes barátod mint amilyen te vagy? Amiket Hopenak küldtél rózsákat, gyönyörűek.-hát a kolléganőm nem vesztegette az idejét. Muszáj voltam mesélni Kaydenről, nem hagyott volna békén, de már most bánom. Kayden felnevet.
-Sajnos rossz hírem van Helen. A barátom nem olyan mint én, nem való hozzád, te különbet érdemelsz. Majd egyszer valaki észreveszi mennyire csodálatos vagy, ne add fel.-már meg is fogta a kolléganőmet, az ujja köré csavarta, egyetlen mondatával. Helen felém fordul.
-Tartsd meg, ő egy főnyeremény!-azzal magunkra hagy minket. Kayden mosolyog, én is ezt teszem. Egyre jobban azt érzem, hogy a kolléganőmnek igaza van.

A műszakom végén az öltözőbe megyek átöltözöm és csatlakozom odakint a rám váró félistenhez. Amint kilépünk az ajtón a kezemért nyúl, ujjainkat összekulcsolja. Egy szót sem szólok, nem merek. Félek ha megteszem, elengedi a kezem és azt nem akarom. Jól esik, ahogy a bőrünk egymáshoz ér, túlságosan is jó. Megindulunk az utcán, de nem a kocsijához megyünk. Az mellett már rég elmentünk, igazából nem is érdekel hova visz. Amióta eljöttünk a kávézóból nem szólt hozzám, még rám se nézett. Maga elé mered, zihál.
-Jól vagy? Ha nem akarsz...-a mondatot már nem tudom befejezni. Maga után húz egy kis közbe és a falnak nyom. Olyan hévvel tapad a számra, szinte fel se fogom mi történik. Kayden újra megcsókolt.