Repül fenn a madár az égen,
El a messze-messzeségbe.
Odamegy, ahova mi nem tudunk.
Még akkor sem, ha futunk.
E madár nem néz hátra,
Előre megy félve, de bátran.
Tudja, hogy sokan követik őt,
De már nem néz vissza, szíve kő.
Én vagy ez a madár, igen.
Én, ki már csak idegen.
Én, aki pontosan tudja azt,
Hogy téged az agyad becsap.
Kibeszéllek, s kiröhöglek?
Azt hiszed, képes vagyok erre?
Én lennék az utolsó lélek,
Ki ártani merne egy sebes fénynek.
De már a fényem kialudt.
Nincs ki feléleszti a hamut.
Azt hittem, rosszabb lesz nekem,
Hiszen te vágtad el a kötelet.
De ez nem így van, sajnos vagy nem,
Nézek szét, de semmit sem érzek.
Amiatt ne aggódj, hogy nevetek rajtad,
Mert tudom milyen, amikor ki vagy akadva.
