Ülök a sarokban, mélységesen sírok.
Mi az oka? Az, hogy a barátod vagyok.
Bolond fejjel haladtam szépen utánad,
Hogy a végén annyit mondj, bocsánat.
Te ezt nem értheted, soha nem fogod!
Az érzés, hogy még egy ember dobott.
Nyilván. Nincs olyan, aki képes szeretni!
Ki ember módra tudna naponta keresni!
Ez egy csúf átok, barátzóna a híres neve,
Mert ha elkapod, mindeki csak kinevet.
Röhögnek, mert szépen becsaptak téged.
Nem értik, de az önbizalmat szétmegy.
És kínodban nem tudod már mit csinálj,
Ekkor jön valaki, s innen téged kiránt.
Csak azért, hogy a varázs megint hasson,
S hogy ez a személy is magadra hagyjon.
Majd amikor ismét erre ballagsz vissza,
Megint vicc vagy, és csúfolnak már sírva.
Örömükben nevetnek, hiszen tudják,
Megint megjártad ezt az utat csúnyán.
Ekkor támad neked egy rossz gondolat,
Ha most meghalnál, az gondot okozna?
Csalogató ének szólít téged egy új útra,
Ahová ha belépsz, élve sose jössz vissza.
