A kocsiba beülve, becsatoltam az övemet, és mosolyogva néztem a volán mögött ülő Pau-ra. Kérdőn nézett rám.
-Merre megyünk? - köszörültem meg a torkomat, mivel kissé abszurd volt a szituáció, mivel nekem ez a helyzet még tökéletesen új, mert nem szoktam hozzá, hogy "idegenek" furikázzanak bárhova is.
-Majd meglátod- kacsintott rám. Miért van az, hogy ilyenkor a fiúk titokzatosak? Értem, én, hogy titok, meg ilyesmi, de utálom a meglepetéseket.
-Titok?
-Szigorúan- felelte, majd elindulunk az utcánkban haladva. Az ég bolt már feketébe borult, de a sötéthez gyakran járkáltak még az utcán.
-Gondoltam- eresztettem felé egy halvány mosolyt. - De nem szeretem a meglepiket.- tettem hozzá, felvilágosítva, hogy nem vagyok ezek híve.
-Majd meglátjuk. Most az egyszer ki kell bírnod.
-És amúgy...így akarsz megjelenni?
-Mármint? - nézett rám felvont szemöldökkel, majd visszakapta a tekintetét az útra.
-Nem is tudom...az arcodra értettem...lehet...elriaszt egy-két embert- vallottam be őszintén.
-Igazából nem nagyon érdekel, hogy mit mondanak mások, vagy mi a reakciójuk. Nem vertek be egyet, nem keveredtem balhéba, nem autó baleseteztem, csupán egy ütközés volt egy fontos meccsen. Aki meg nézte, az úgyis tudja, hogy mi történt a fejemmel, aki meg nem, az úgyis látta a híreket. Most nem fogom a körmömet rágni izgalmamban, meg szégyenemben, hogy "jaj, nem merek így kimenni, mert félek mások véleményétől". Nem a focizás miatt, de nem ezt is várják tőlem, de a magánéletemben sem lehet ilyen. Ez csak egy két seb. Majd meggyógyul - vonta meg a vállát, én mindig a szavait emésztettem.
-Meg tíz öltés- mondtam. -De amúgy bölcs szavak egy tizenhét évestől.
-Az évek és a rutin. Ha így állsz egy adott dologhoz, akkor garantált a siker-közölte, folyamatosan az utat kémlelve.
-Anno nekem is jó lett volna egy ilyen támasz, aki ilyen pozitivitást nyújt- nyögtem ki, pár perc néma csend után.
-Miért? - ráncolta a homlokát, sejtve, hogy most én fogok valami "bölcsességet" mondani.
-Hát öhm...pár éve bicikli balesetem volt, engem ütöttek el. Én is ludas voltam a szituációban, mert nem fogytam eléggé, viszont megtörtént. És eltört a lábam. Nem annyira nagy sztori, mint a tied az arcoddal , mégis szörnyű volt az egy hónap, amit végig vittem a gipszel. Senki nem volt hajlandó segíteni, hisz én voltam a csaj, aki ellóg négy hete a suliból, csak mert eltört a lába. Mankót nem kaptam, mert nem tartották annyira súlyosnak a sérülésemet. Hiába kértem az osztálytársaimtól, senki nem küldött leckét, a tanárok nem voltak hajlandóak kiírni sehova, hogy mi volt a tananyag. Igazából magamra maradtam, és nem tudtam senkivel sem kommunikálni. Aztán persze én lettem lecseszve, hogy nem volt semmim.-magyaráztam, mire Pau egy pillanatra lesütötte a szemét, végig gondolva a hallottakat.
-Huh, ez kemény. Sajnállak. Nekem is volt már egy-két komolyabb balesetem, de velem mindig volt valaki- mondta, majd hirtelen megállt valahol.
-Te elhoztál gyros-ozni? - lepődtem meg. Soha nem vitt el még sehova senki. -Honnan tudtad, hogy szeretek ide járni?
-Mondtam, hogy bízd rám- kacsintott, majd kiszállt a kocsiból. Én is követtem a példáját, majd a gyorsétterem bejáratát fürkészve megálltam mellette. Most figyeltem meg igazán, hogy miben is volt. Egy egyszerű, fekete rövid ujjú, Barcelona logós pólóba( az Insta képeit látva, már azt hiszem, hogy több promóciós cucca van, mint saját), kék baggy farmer, egy egyszerű tornacipő, abból se a márkás fajta. A póló felett egy szürke pulcsi. Igazából ránézésre, olyan volt, mint a legtöbb utca srác, de a hírnevét nem rejthette el. Mindenki ismeri Spanyolországban, de lehet, hogy még más kontinenseken is.
-Szép estének nézünk elébe- suttogtam, mikor Pau ellépett mellőlem, és az ajtóhoz ment.
-Jössz vagy még kintről csorgatod a nyálad? - érdeklődött halál cuki mosollyal, mire nevetve mellé siettem.
Ahogyan megszoktam, a gyros-ozóba nem voltak hű de sokan. Hisz kevesen ismerik a helyet, pedig megérdemelni a telt házat,mert a kiszolgálók nagyon jó fejek, valamint a gyros is ultra finom.
-Hello- köszönt felém Thristan, a negyvenes évei felé hajló tulaj, aki mosolyogva fényezte ki a csirke vágó kését. Kissé abszurd volt a szituáció, de ha az ember hetente ötször jár be ide, akkor már megszokhatta. Nem csak enni szoktam jönni. Van amikor itt írok leckét, mert otthon képtelenség, vagy csak simán benézek.
-Szia! - intettem neki, mikor is Pau megragadta a kezemet, és a gyrosos leghátsó boxába húzott. Elmosolyodtam a reakcióján. -Még azt is tudod, hogy itt szoktam ülni?
-Ez tényleg csak tipp volt- vigyorgott, miközben leemelte az étlapot. -Borjú vagy csirke?
-Csakis csirke- feleltem elszántan.
-Hát én meg borjú- közölte mosolyogva.
YOU ARE READING
Félidő~Pau Cubarsí ff~
Fanfiction"Félidő..nos nekem is csak ez lett volna. Egy gyors mosdószünet, akár az életem árán is. De az Isten máshogyan tervezte,így az a tizenöt perc is máshogyan alakult,ami talán az egész életemet átformálta. Valahogy bekeveredtem az FC BARCELONA öltözőj...