Víz alatt ❕️B.E.F.E.J.E.Z.E.T.T.❕️

23.rész

Hope félelme váratlanul ért. Én azt hittem ez a nő semmitől nem fél. Amióta megismertem csodáltam, nem mintha ez most megváltozott volna. Inkább csak még jobban megerősített. Soha nem tűnt gyengének, se akkor mikor a volt barátja szakított vele, se akkor mikor mesélt az anyukája betegségéről. Ő nem kért a szánalmamból, a dolgok pozitív oldalát látta meg. Kitartó, büszke és hihetetlenül erős.
Most viszont itt remeg a karjaimban mint egy 5 éves kislány. Aki azt várja tőlem, hogy majd én megvédem. És ez így is lesz.
Közelebb bújik a karomban. Jó érzés ennyire közel lenni hozzá. Szikrázik az ujjam, ahogy hozzáérek. A bőre puha és selymes. Mindenhol megakarom érinteni. Csókolni akarom a száját, a nyakát, a mellét, a hasát. A lábai közé akarok temetkezni és teljesen elveszni benne. Oh, istenem, le kell állítanám magam. A farkam már így is rohadt kemény a nadrágomban. Nem lenne jó ha észre venné a vágyódásom. Most ez nem rólam szól, hanem róla.
Szerencsére anyám megmenti a helyzetet.
-Menjetek addig a nappali. Próbáld őt megnyugtatni. Én addig csinálok Hopenak egy teát, talán az majd segít kicsit.
-Köszönöm anya!-megfogom a derekát és kivezetem őt a konyhából. A kanapéra ültetem.
-Hozok egy takarót. Mindjárt jövök.-elindulok, de megfogja a kezem.
-Ne! Ne menj el. Nem kell semmi, csak... csak maradj itt kérlek.-Nem vitatkozok, ha ő ettől jobban érzi magát, teszem amit kér.
Az arcát a kezébe temeti és úgy szólal meg.
-Sajnálom, annyira idiótán viselkedek. El se tudom képzelni a szüleid mit gondolnak most rólam. Tudom, úgy viselkedek mint egy óvodás.-átölel. Nem tehet róla, mindenki fél valamitől. Mielőtt elmondhatnám neki, hogy a szüleim nem gondolnak róla semmi rosszat, megszólal.
-Még kicsi voltam mikor anyukám az egyik este magamra hagyott. Dolgoznia kellett menni. Nem talált senkit aki vigyázott volna rám, a szomszédot kérte meg, hogy néha nézzen rám. Először nem akart menni, de ha nem megy be a munkahelyére, kirúgták volna. Így nem volt más választása, 8 éves voltam. Este vihar ütött ki, de nem is akármilyen. Az utcánkban egy fába belecsapott a villám, ezért az áram elment. Az ágy alá bújtam, nagyon megijedtem. Mikor a szomszéd bekopogott hozzánk nem nyitottam ki az ajtót. Kiabált, a nevemen szólított, de én az ágy alatt maradtam. Olyan hangosan dörgött, nem mertem előmászni az ágy alól. Végül anyukámat haza kellett hívnia a szomszédnak, mert aggódott értem. Azóta nehezen viselem az ilyen időt. Felnőtt létemre még mindig félek. Hülyeség, igaz?-legördül egy könnycsepp a szeméből, oda nyúlok és letörlöm. Az álla alá teszem a kezem és magam felé fordítom az arcát. Szeretném ha rám nézne.
-Nem baj ha félsz, mind félünk valamitől. Én például rettegek a bohócoktól.-erre elneveti magát. Vele együtt nevetek.-Igen, kiskoromban anyám úgy gondolta jó ötlet meghívni egyet a szülinapomra. Fogalmazzuk úgy, rémalom lett belőle. Megijedtem és bezárkóztam a szobámba. Alig bírtak kiimádkozni onnan.-a nevetésem azonnal abba marad amint Hope közelebb hajol hozzám. Pár centire van a szánk egymásétól. Az orrunk összeér. Megakarom csókolni, de neki kell kezdeményezni. A konyhában, mikor megcsókolt, meglepődtem, de inkább mondanám azt egy szájra puszinak. Majd beledöglök, hogy nem tehetem meg. Végül anyám hangja szétrebbent minket.
-Kayden, Hope, gyertek ebédelni. Kapcsoltam egy kis zenét, talán az segít elnyomni a vihar hangját.-mondtam már, hogy imádom az anyukámat? Remélem Hope ezek után már elhiszi, hogy a szüleim nem gondolnak semmi rosszat róla. Mindkettőt nagyon szeretem, persze apámmal vannak viták a munkában és elnyomva érzem magam, de attól még az apám. Talán ha végre rászánom magam és keresek egy galériát, utána talán apámnak is jobban megtudok majd nyílni.
Felállok, a kezemet nyújtom. Hope ránéz és megfogja.
-A szüleid nagyon kedvesek, még az apukád is. Megtudtátok beszélni ezt a Bostoni utat?-felsóhajtok.
-Fogjuk rá. De majd később elmesélek mindent. Most menjünk ebédelni.-bólint és elindulunk az ebédlőbe.

Ebéd után mind visszamegyünk a nappaliba. Sajnos az idő nem lett jobb sőt, inkább még rosszabb lett. Hope már nem volt olyan rémült, de észre vettem, hogy sokszor néz kifelé az ablakon.
Apám szólalt meg.
-Sajnos ez az idő nem akar csillapodni, talán meg kellene várnotok míg egy kicsit alább hagy.
-Igaza van apádnak, de itt is maradhatnátok éjszakára.-anyámra nézek, remélem ezt nem gondolta komolyan. Végül olyan történik amire viszont én nem számítottam.
-Szerintem ez igazán jó ötlet, ha neked nem nagy probléma Kayden.-Hope ezt nem gondolta át. Ha itt maradunk egy szobába és egy ágyban kell aludnunk. Tisztában van ezzel vajon? A szavak csak kibuknak belőlem.
-Rendben, maradjunk.-ezt a választ viszont már, én nem gondoltam át.