Víz alatt ❕️B.E.F.E.J.E.Z.E.T.T.❕️

26.rész

Reggel mikor felébredtem és megpillantottam magam mellett Hopet, a szívem majdnem megállt dobogni. Most is nehezen tudom elhinni ami tegnap este történt. Magamon is meglepődtem, hogy engedtem a kísértésnek. Pedig nagyon erősen küzdöttem a vágy ellen amit ez a nő kiváltott belőlem. Őrlődtem, viaskodtam magam ellen. De végül képtelen voltam megálljt parancsolni és átadtam magam neki. Teljesen. Még most is látom magam előtt, a gyönyörű testét, amit nem voltam rest bebarangolni a kezemmel, a számmal, a nyelvemmel. Még mindig érzem őt és most nem csak az ízére gondolok. Az érintését, a csókját, az illatát. Újra elakarok benne merülni, de félek ez csak egyszeri dolog volt. A félelem hozta elő ezt belőle. Elakarta terelni a figyelmét és én pont kéznél voltam. Nem tudom mi lesz ha felébred. Talán újra elrejtőzik előlem, bezár és nem enged közel magához. Vagy ami a legrosszabb verzió, hogy teljesen megszakítja velem a kapcsolatot. Képtelen vagyok tovább itt heverészni mellette amíg felébred és kiderül melyik alternatíva a helyes.
Óvatosan felkelek mellőle és a fürdőbe megyek.

Miután végeztem és felöltöztem, a konyhába indultam. Szükségem volt a reggeli kávémra. A szüleim már ébren voltak és mindketten az asztal mellett ültek, beszélgettek.
-Jó reggelt!
-Jó reggelt! Hogy aludtatok? Minden rendben volt?-a kávéfőzőhöz lépek és töltök magamnak egy kis életmentő nedűt. Bögrével a kezemben visszafordulok feléjük.
-Igen, Hope még alszik. Amint felébred, mi megyünk is. Szerencsére a vihar elvonult.
-Ne siessetek annyira! Maradjatok itt ebédre.-mondja anya, majd feláll és a hűtőhöz lép.
-Jó lenne, de Hope anyukája otthon van egyedül.-Bár tegnap felhívta, hogy ne aggódjon, de biztos vagyok benne, hogy ráakar nézni az édesanyára. Anyám megértően bólint és annyiban hagyja a dolgot. Pontosan tudja, hogy Hopenak milyen fontos az anyukája. Tovább iszogatom a kávémat, közben anya csinál nekem pár pirítóst. Az asztalhoz ülök mikor meghallom a hangját.
-Jó reggelt mindenkinek.-a szüleimre mosolyog, majd a tekintete megakad rajtam. Sikerül kipréselnem magamból egy köszönés félét nekem is. Nem látok rajta se dühöt, se bűntudatot, vagy csak a szüleim előtt nem mutatja.
-Gyere ülj le és reggelizz meg.-még mindig őt nézem, egyszerűen nem tudom levenni róla a szemem. Lassan közelebb lépked az asztalhoz és megáll mellettem. Mit csinál? Az arcomhoz ér, a kezével kicsit felfelé dönti a fejem, hogy ránézzek. Lehajol és az ajkát az enyémre nyomja. Elhúzódik tőlem és helyet foglal mellettem. Mindenre számítottam, de erre a forgatókönyvre nem. Az is lehet, hogy ez csak a szüleimnek szólt. Igen, ez a magyarázat a legvalószínűbb.
Anyám hangja visszaránt a gondolataimból.
-Remélem tudtál aludni az éjszaka. Még elég sokáig tombolt a vihar. Jól döntöttetek, hogy itt maradtatok.-mondja anyám.
-Igen szerencsére Kayden mellettem volt és elterelte a figyelmem.-majdnem sikerült kiköpnöm a kávémat Hope válaszánál. Köhögök, próbálok újra levegőhöz jutni.
-Jól vagy fiam?-Hope megfogja a vállamat és rám mosolyog. Meg akar ölni? Végül a köhögésem alább hagy, Hope meg folytatja.
-Filmet néztünk, így nem sok mindent hallottam.-vállat von. Csak így egyszerűen, mintha mi sem történt volna. Méghogy filmet néztünk. Muszáj megszólalnom, mielőtt teljesen idiótának tűnnék.
-Reggeli után, ha gondolod mehetünk. Az autópályát már biztos feloldották.-bólint, de nem szól semmit.
-Felmegyek a szobába a telefonomért és a pénztárcámért. Te csak fejezd be nyugodtan a reggelit.-túl gyorsan távoztam, de kellett egy kis tér. Hiába próbáltam nem tudtam megfejteni Hope viselkedését.
A szobába lépve az ágy be volt vetve, a takaró visszakerült a szekrénybe. Mintha nem is jártunk volna itt. A kanapé melletti asztalhoz lépek, ahol a telefonom és tárcám hever. Magamhoz veszem, de mikor megfordulok Hope áll az ajtóban. Istenem, hogy lehet valaki ilyen gyönyörű? És én, hogy lehetek ilyen szánalmas? Beljebb lép és becsukja az ajtót maga mögött. Kezdődik. Nagy levegőt veszek és várom az érveléseit.
-Mi a baj Kayden?-mi? Nem éppen erre a kérdésre számítottam.
-Nincs baj! Miért is lenne?
-Ugyan már, nem vagyok hülye. Szó nélkül leléptél mellőlem reggel. Szinte rám se nézel. Ez a tegnap este miatt van? Megbántad?-miről beszél? Méghogy én bántam volna meg?
-Ha tudni akarod én nem bántam meg. Komolyan gondoltam, hogy nem futok előled tovább, de ha te meggondoltad...-olyan gyorsan szelem át köztünk a távolságot amilyen gyorsan csak tudom. A kezem közé veszem az arcát és úgy mondom neki a szavakat.
-Hosszú idő óta ez volt a legjobb estém. Semmit sem bántam meg. Én attól féltem, hogy te leszel az aki majd bánni fogja. Megijedtem ettől és inkább magadra hagytalak reggel. Nem akartam a napot azzal kezdeni, hogy majd azt mondod: hiba volt és ez többet nem fordulhat elő.-megrázza a fejét és közelebb hajol.
-Eszem ágában sincs ilyent mondani neked!-nem várok tovább, megcsókolom.
Már reggel is ezt kellett volna tennem. Azt akarom, hogy az enyém legyen, teljesen! Ezért bármit megfogok tenni.