Take Me Home

00.

Állok a csomagom előtt, már majdnem teljesen kész vagyok vele, csak egy-két szökni kívánó darab figyelhető meg félig kilógva, hanyagul elhelyezve.

Óvatosan az órára pillantok. Hajnali fél öt. Tíz percem maradt memorizálni a szobám, amit most egy hónapra nem látok.

Igazából ez az egész nem is lenne olyan rossz dolog.. Egy hónapra egy másik államba utazni, más életet élni, megismerni más kultúrákat, más ételeket kóstolni, új emberekkel találkozni. Aha, új emberek. Ez a hátulütője.

Egy vadidegen családnál fogok lakni. Semmit sem tudok róluk, véletlenszerűen választották ki nekem, és még csak nem is árulták el, hogy kik ők, miszerint "legyen meglepetés". Kár, hogy még csak az állomáson sem fogom tudni, hogy kiket keressek. Na mindegy, talán ez a legkisebb bajom.

Mindent átnéztem még utoljára, a zsebeimet ellenőriztem, pénztárca, kulcs, iratok, a bőröndömet megigazítottam és becipzároztam, és indulhattam is.

Remélem, ennél a rejtélyes családnál lehet majd mosni. Melyik lány képes egy hónapnyi ruhát egy apró bőröndbe zsúfolni?

Nem nevezném magam annak a csajos csajnak, megmaradok a visszafogott, semmit nem mutató, bő ruháknál, de azért nekem is van cuccom. Nem sminkelek, csak ritkán, nem járok műkörmöshöz, nem szoktam vásárolni járni, inkább focizom a tesómmal, már ha itthon van.

A földszintre érve, a bőröndömet leküzdve a konyhába mentem. Töltöttem magamnak az előre elkészített kávéból a termoszomba, majd felkaptam egy almát a pultról, és indulásra készen álltam.

Jobb ötlet híján sétálva közelítettem meg az amúgy nem túl messze lévő pályaudvart, ez mindössze tíz percet vett igénybe. A jegyemet nézve megállapítottam, hogy melyik vágányhoz kéne mennem, majd amint a vonat befutott, fel is szálltam rá.

Kezdődjék hát a történetem.