Take Me Home

09.

Az ajtón kilépve eltűrtem az arcomba fújt hajat, majd mosolyogva integettem az osztálytársaim után. Kezdődjék a nyár.

A járdát figyelve egymás után és után tettem a lábaimat, a kezeim a zsebemben voltak és csak nézelődtem, nem akartam még hazamenni.
A hangulatom olyan semmilyen mostanság, belülről üres vagyok. Akárhova megyek, bárkivel is kerülök kapcsolatba, a vége az lesz, hogy a szavaival önkéntelenül is késeket forgat a mellkasomban, én meg csak mosolyogva megköszönöm neki. 

Talán mégis haza kéne mennem.

Az utamat az ellenkező irányba fordítom, visszamegyek a sulihoz, és egy kis kerülőutat teszek egykori kedvenc helyem felé, a játszótérre.

"Mit lehet ezen a puccos helyen csinálni?" nézek a mellettem videójátékot játszó fiúra.
"Mit nem, Hill?" forgatja meg a szemeit.
"Hát akkor rajta!" pattanok fel. " Így csak pazarlom az időt"
"Miért nem tudsz pihenni? Csak egy laza nap. Egy" néz fel a képernyőről egy pillanatra.
"Miért akarnék pihenni, ha arra bármikor van esélyem?" vonom fel a szemöldököm. "Mozduljunk ki. Nem mehet el az életem azzal, hogy nem csinálok semmit."

A hintában ülök és csak hajtom magam, már sötétedik, pár órája már itt lehetek, és már saját magam is unom. Sírós liba vagyok, akit mindenki elkerül, bele kellene törődnöm. 

Elővettem a telefonom és csak átnéztem a közösségi oldalamaimat, és a twitternél tört el a mécses, és csak dühösen lezártam a mobilt, Ő posztolt.

Körülnéztem, de nem jött senki, ez egy elhagyatott környék, szóval betettem egy zeném, felálltam a hintám és a kedvenc elfoglaltságom csináltam, megfigyeltem. 

További fél óra után lassan tényleg hazaindultam, remélve hogy nem lesz otthon senki.

Az utcában nekiálltam keresgélni a táskám zsebeiben a kulcsot, így be is tudtam menni rögtön a kapun, és rögtön megláttam a szokásos dobozt a lábtörlőn. Így nyár elején ez már a harmincötödik, nem tudom meddig akarja még csinálni, mintha nem látnám a képeket mindenhol, hogy barátnője van, de teszi nekem a szépet. Hát meg a fenét, engem ne hülyítsen, egyszerűen kirohanok a világból, ha idiótának néznek.
Inkább leállok, mert megint csak feldühítem magam, ilyenekkel nem éri meg foglalkozni.

Szép is ezt gondolni, egyszerű lenne így a világ, ha nem lennének vele rémálmaim és nem ugranának be emlékképek, mintha amnéziás lennék.
Bár elviselném.

Csak idegesen felkapom a dobozt, berontok majd bevágom az ajtót, egyenesen a szobámba rohanok mert nem vagyok kíváncsi a szüleim égető tekintetére. A táskámat leejtem a vállamról, az ajándékomat meg az ágyra dobom, de a teteje leesik. A virágok rendszerűen ott vannak, mind a harmincöt, de nem találom a szokásos levelet, mindegy, nem is érdekel.

Az ablak felé mentem, és nem álltam meg a párkánynál hanem kimentem és lefeküdtem a tetőre, és csak kémleltem az eget. Időközben besötétedett, és szép, tiszta volt.

"Nézd azt a csillagot!" csengett fel a hangja, miközben a kertben feküdtünk a zöld fűben. 
"Mit nézzek rajta?"nevettem halkan. "Csak egy a sok közül."
"Az lehet" vonja meg a vállát. "De mégis más. Látod, milyen pici?"
"Nincs értelme annak, amit mondasz" rázom a fejem.
"De, figyeld! Ő a legfényesebb. Apró, de kihozza magából a legtöbbet, és ezért becsülendő. Ilyen vagy te is a számomra" suttogja közvetlen a fülembe.
"Na mi történt Beckham, figyelsz az üres szavaimra?" fordulok felé.

"Nagyobb jelentés van bennük, mint hinnéd. Olyan akarok lenni, mint te"
"Hát akkor nagyfiú" könyökölök fel. "Valahányszor ránézel arra a csillagra, jussak én eszedbe. És hogy mindig itt leszek." mosolyodom el.

Megőrülök, hogy ő mindenhol megjelenik, megőrülök, hogy ő a világ közepe, megőrülök, hogy ő a világom közepe.

Visszamászok a szobámba, a légzésem heves, minden forog körülöttem, hallom a hangokat, a gondolataim száguldoznak, és csak levegőért kapkodom. 

Odamegyek a polcomhoz, a könyveket egy mozdulattal söpröm le onnan, az összes kinyílik és összegyűrődnek a lapok. Semmivel sem törődve a ruháimat is kiveszem a szekrényből és a földhöz vágom őket, majd ugrálva taposok rajtuk. A takarómat lerántom az ágyról és csak cibálom, a virágok is leestek és csak marokkal tépem a szirmaikat, majd az ölembe hullik egy levél.

"Harmincöt - Nincs nálad jobb ember ezen a Földön.
B"

Abban a pillanatban csuklott össze a lábam, hogy elolvastam, és csak meredtem magam elé üveges szemmel. Nem sírok.

Üres vagyok.

*

Ahoooy!

Hát, inkább nem mondok semmit. Tényleg nem.
Kicsit összejött minden, ha?
Boldog Mikulást!
Ölelés és pacsi,

anna xx