Take Me Home

08.

A kispadon ültem a lábaimat felhúzva, amit körülöleltem a karjaimmal.
Izgalmamban ropogtattam az ujjaim, félő volt hogy egyszercsak el is töröm őket.

Izgultam a fiúkért, mint mindig, de bíztam bennük, hisz' tudtam, hogy jók.
Május közepén az idő kellemes volt, de a hideg szél miatt a szokásos mezem alá fölvettem egy fekete pulcsit is, illetve a zoknit bokamelegítőre cseréltem.

"Gyerünk, gyerünk" suttogtam magam elé minden pillanatban, amikor az ellenfélnél volt a labda.

Már nagyon gyorsan közelített a csapatom az ellenség kapuja felé, de még így is túl messziről rúgott rá a kapura, szinte éreztem a megfagyott levegőben ziháló levegővételeket.
És bement.

Egy emberként ugrott fel a szurkolótábor, teli torkomból sikítottam a fiaimért, és tényleg büszke anyukának éreztem magam, annak ellenére hogy mindegyikőjük idősebb nálam.

Az előző percekhe képest most minden túl gyorsan történt, az egyik pillantban még örültünk a gólnal, a következőben pedig a vendég csapat egyik tagja nekirontott a gólszerzőnek. A kezem a számhoz kaptam, és rögtön a pályára akartam rohanni, de tudtam hogy nem lehet, ezért csak a széléhez futottam oda.

Hamar szétszedték őket, de mindkettő orrából vörös cseppek potyogtak, és biztos vagyok benne, hogy a szemük sem a normális színben fog pompázni holnap.

Amikor elhaladtak melleten egy gyors ölelést adtam a csapattársamnak és igyekeztem minél bíztatóbb pillantást küldeni felé.

Kíváncsian tekintettem körül, hogy mi lesz a folytatás, mivel még csak félidőnél jártunk.

Miután visszahuppantam a helyemre, felhúztam a térdemet és megigazítottam a bokamelegítőm, amikor a nevemet hallottam.

"Miranda!" ordított át a pálya másik feléről az edzőm. "Gyere, kezdés van, állj be!"

"Mi? Miről beszél?" értetlenkedtem. "Tiltja a szabályzat, nem változtam fiúvá!"

"Már egy hónapja eltörölték!" vonta meg a vállát. "Most pedig nyomás játszani!"

Fennakadhattam volna azon a tényen, hogy vajon miért vonták vissza és hogy miért nem szólt, de abban a pillanatban inkább fejvesztve rohantam örömömben a csapattársaim közé, hogy megnyerjem nekik, értük ezt a meccset.

Hazaérve elköszönve a fiúktól, akik őrjöngve éljeneztek, fáradtan estem be az ajtón. Ledobtam a cipőm és a dzsekim fölakasztottam a helyére, majd a hajamat birizgálva léptem ki az előszobába, ahol a legkevésbé sem boldog szüleimmel találtam szembe magam.

Lesokkolódva álltam előttük, fogalmam sem volt mit kéne mondanom vagy hogy tettem-e egyáltalán valami rosszat, de mintha a lábaim a földbegyökereztek volna, a számra meg lakatott tettek volna.

A kialakult csendbe csak a csengő élest hangja hasított bele, és én indultam a kijárat felé, hogy megnézzem, ki az, bár elég erős tippem lett volna rá.

Az ajtót feltárva ugyanaz a mosolygós fej fogadott, mint az elmúlt három napban, immáron már semmit se mondva adta át a dobozkát, majd aprót biccentve ment is tovább a dolgára.

Négy fehér rózsa lapult az ajándékdoboz belsejében, illetve a szokásos cetli.

"Négy - felgyulladt már benned a fény?
B"

*
VISSZATÉRTEEEEM!
Kinek hiányoztam?
Elnézést a több mint egy hónapos kimaradásért, illetve a rövidke részért, csak időközben kaptam egy gyereket, akiről gondoskodnom kellett (elnézést, ő cserediák volt), ez elvitt kapásból két szerdát, utána pótolnom kellett a suliban, és azért maradt ki, majd a szünet felé közeledve mindenki rákapcsolt a tanulásra, gólyabál is lesz, én meg majd belepusztulok a fáradtságba..
De nem felejtettelek ám el titeket!
Vagy ha mégis megtenném, van egy osztálytársnőm, aki gondoskodik arról, hogy ne tegyem..:) SHOTOUT FOR NOÉMI
Szóval remélem tetszett a rész, ha igen akkor click the like button down below, tegyétek a történetet a könyvtáratokba és szerdánként találkozunk. Puszilok minden egyes kis olvasót. ❤️
Ölelés és pacsi,
Anna xx