Take Me Home

06.

Reggel a szokásos "nem akarok iskolát" hangulatom volt, de már péntek volt, így egy fokkal jobb lett a hangulatom, arra gondolva, hogy ma este már kialudhatom magam.

Mivel késésben voltam reggel (a hajam sehogy sem akart állni, ezért összefogtam, de sosem volt elég jó a laza kontyom se), a kávémat csak gyorsan töltöttem ki egy termoszba, majd egy sálat felkaptam és a nyakam köré tekertem, és rohanhattam is a buszmegállóhoz.

Május közepe felé haladva a kötött pulcsim reggelente még a kellemesen hűvös kategóriába tartozott, plusz a meleg fekete italt kortyolgatva egyáltalán nem éreztem kihűlve magam.

Az aulába belépve a szemem rögtön megakadt az újdonsült barátnőmön, így mosolyogva integettem neki a szabad kezemmel, majd az utamat felé vettem.

"Szia, Vi" üdvözöltem kedvesen.

"Hé, Hill" vigyorgott rám. "Milyen órával kezdesz?"

"Azt hiszem, angol" gondolkoztam el. "De gyere velem, úgy is le kell pakolnom a szekrényembe, és akkor meg tudom mondani."

Az iskolai tanórák szenvedősen, de elteltek, és végre indulhattam haza, immáron Violettel az oldalamon.

"Te, figyelj" böktem oldalba. "Ismerős vagy már nekem valahonnan."

"Talán mert egy iskolába járunk?" nézett rám szemöldökráncolva.

"Nem úgy" forgattam meg a szemeimet. "Láttalak már iskolán kívül, de nem jut eszembe, hol."

"Rendben, Mia, majd szólj, ha rájöttél" paskolta meg a vállamat. "Most viszont mennem kell, mert az az én buszom." bökött az előttünk közeledő jármű felé, majd amikor az hozzánk ért, felém integetve felpattant rá.

Miután egyedül maradtam, elkezdtem keresgélni a fülhallgatóm után, és félig elveszve a táskámban dermedtem meg.

Tisztán emlékszem, hogy földrajz előtt a padomon volt.
De utána nem tettem el.
Basszus.

Nagyot sóhajtva cipzároztam vissza a táskám, majd zene híján a környezetem kezdtem megfigyelni.

Próbáltam minél feltűnés mentesebben bámulni az embereket magam körül.

Sok diák, közülük rengetegen velem egyhelyről jöttek, idős emberek, akik arcán halvány mosoly pihen az örömködő gyerekek láttán, de mégis több a zsörtölődő, akitől csak azt hallani, hogy "Elviselhetetlen ez a lárma, bezzeg az én időmben.."

Látok elszórtan felnőtteket is, akik arcán csak néhány ránc figyelhető meg a fáradtság jeleként, de ha esetleg a gyerekük karját szorongatják, vagy egy hívást kapnak épp, mégis elmosolyodnak.

Egy-egy beszélgetésfoszlányt hallok mindössze, olyanokat tudok belőle kivenni, mint "látnod kellett volna az arcát, amikor odaadtam neki", vagy "elrontottam" vagy éppen néhány "szeretlek" szóra is futotta.

Ezeket látva az én szám is halvány mosolyra görbült, majd úgy döntöttem, hogy egy ilyen szép tavaszi napon inkább a sétát választom.

Zsebredugott kézzel sétáltam a főút mellett, a táskám hanyagul lógott le a fél vállamon, és a szél miatt egy-egy kiszökött világos hajszálat fújtam el az arcomból. Felpillantottam az égre, a gyönyörű fehér felhőkre, és a holdra, aminek alakja még nappal is halványan kirajzolódott. Megálltam egy pillanatra, és mélyet szippantottam a levegőből, majd lassan pislogtam körbe.
Hisz' ki tudja, meddig tehetem még ezt.

Hazaérve ledobtam a cipőmet az előszobában, majd felvágtáztam a lépcsőn. Épphogy nekiláttam a házi feladataim megoldásának, csöngettek.

Most is furcsállva, de kevésbé mint tegnap álltam föl az asztalomtól, és indultam lefele.

Az ajtót kinyitva ugyanazzal a fiatal sráccal találtam szembe magam, aki megismerve engem mosolyogva nyújtott át egy hasonló dobozt, mint tegnap.

Ismételten megköszöntem, majd kíváncsian ezt is kinyitottam.
Immáron kettő darab gyönyörű fehér rózsával találtam szembe magam, ugyanolyan cetlivel, és hasonló kézírással, mint a tegnapi.

"Kettő - eggyel több mint tegnap.
És hiányod napról-napra nagyobb.
B."

*
Hellószia mindenki!
Hát, ez a rész sehogy sem jött össze. Legközelebb igyekszem jobbat hozni, de hát szerintem mindenki tudja az indokot, hogy miért volt rá kevés időm..
Ölelés és pacsi,
Anna xxx