Take Me Home

04.

Pár pillanatig levegőt is képtelen voltam venni, és csak feküdtem a telefonomat bámulva, hátha csak a szemem káprázik, és igazából nem is kaptam semmilyen üzenetet. De nem, akárhogy szuggeráltam, a pár szavas sms továbbra is ott volt.
Remegő ujjakkal gépeltem be a választ.

Címzett: Brooklyn

Azt hittem, hogy nekünk már nincs miről beszélnünk.

Nagyot sóhajtva dobtam oldalra a telefonomat, a hajamat elsöpörve az arcomból.

Az állomáson szokásosan hatalmas tömeg volt, de már meg sem lepődtem, hisz talán a város legforgalmasabb helyén áltunk.
Brooklyn hozta a csomagomat, csak némán sétáltunk egymás mellett haladva. Egyikünk sem tudta, hogy mit mondjon, vagy hogy jelenleg hogy állunk a másikhoz.

"Mennem kell" suttogtam előtte állva.

"Nem látok senkit, aki kényszerítene rá" válaszolta. Óvatosan bólintottam, majd szomorú mosollyal az arcomon indultam tovább. Nem akartam semmilyen érzelmes búcsút, mert biztos voltam benne, hogy elsírnám magam. A vágányhoz érve átvettem tőle a bőröndöm fogantyúját, majd lassan elindultam onnan lehajtott fejjel.

Mikor már egészen távol jártam attól a ponttól, ahol hagytam, meghallottam a hangját a nevemet kiabálva.

"Miranda, várj!"

Miranda. Nem Mia, nem Mira, nem hercegnő, semmi becézés amit az utóbbi egy hónapban aggatott rám.
Csak Miranda.

Óvatosan fordultam felé, igyekezve elrejteni az arcomról minden reakciót, amit csak egy szava váltott ki belőlem.
Amikor utolért és nyitotta a száját, és már azt hittem, hogy helyre akar hozni mindent, sikerült minden reménysugaramat szertefoszlatnia.

"Nekünk innentől nincs közünk egymáshoz" lihegte. "Ne keress, ne hívj, ne írj rólam sehol semmit. Te már nem vagy senkim."

Alsó ajkamat beharapva és a könnyeimmel küszködve ismét bólintottam neki, majd sietősre véve a tempót, a legelső ajtónál felpattantam a vonatra olyan gyorsan, ahogyan csak tudtam.

A már szokásossá vált merengésemből a telefonom rezgése rángatott ki. Tudtam, hogy ki hív, de biztosra kellett mennem, így ránéztem a villogó kijelzőre.

Brooklyn.

Szaporán kezdtem venni a levegőt, fogalmam se volt, hogy mit csináljak. Felvegyem vagy ne? Lehet csak újra földbe akar tiporni, élvezi ha szenvedek.

Továbbra is csöng.
És mi van ha bocsánatot akar kérni? Sok idő telt el, megváltozhatott.

Jézus, ez már a csengőhangom vége, reagálnom kell.

És megnyomtam a zöld gombot, majd a fülemhez emeltem a telefont.

Egyikünk sem szólalt meg, mindketten némán hallgattuk a másik légzését.
Amikor már azon voltam, hogy lerakjam a hívást, felfigyeltem arra, ahogy élesen beszívta a levegőt, majd meghallottam a kellemesen mély hangját.

"Mia" mondta ki egy szuszra az erős brit akcentusával. Istenem, imádom, ahogy csak kiejti a nevem.

"Valaki csípjen meg" hallom ahogy nevet. Ez hangos volt, basszus.

"Ne aggódj, édesem, ez a valóság" továbbra is kuncogott, majd hirtelen abbahagyta. "Hiányzol."

Lefagytam. Tényleg kimondta? Biztos hogy kimondta, jézusom. Csak álmodom. Több mint fél éve nem beszéltünk, akkor is csak egy hónapja ismertük egymást, amiből maximum két és fél hétben beszélgettünk, és ezek után konktétan elküldött a francba. Nem, nem képzelek bele semmit, csak biztos kidobta a barátnője, Megan, és egyedül van, és mást már nem talált. Nem, én nem dőlök be neki.

"Nem hiszek neked" mondtam határozottan. Mondjuk, ez még részben igaz is.

"Mira, kérlek, hallgass meg.." kezdte, de közbevágtam.

"Nem, Brooklyn, nem hallgatlak meg!" csattantam fel.

"De.."

"Csönd, most én beszélek!" kiáltottam fel. "Látni akarod az egészet az én szemszögemből? Hm? Tudni akarod?" folytattam lényegesen halkabb hangnemben. "Átvertél. Nem, nem csak átvertél, hanem kihasználtál, játszottál velem és átbasztál!" mondtam a lehető legnyugodtabban, de belülről fortyogtam a dühtől. Tudtam, hogy megérdemelné, hogy ordibáljak vele, de azzal is tisztában voltam, hogyha higgadt maradok, jobban eljut a tudatáig, és rosszabbul érinti. És most önző módon azt akartam, hogy érezze azt, amit én. "Nem szeretek káromkodni, de most kihozod belőlem! És istenre esküszöm, ha megpróbálod megmagyarázni nekem, hogy az 'igazából nem úgy volt', sikítani fogok!" hadonásztam a karjaimmal, bár ő ezt nem látta. "A két saját szememmel láttam, amit tettetek, és én magam hallottam, amit mondtál, elég egyértelműen fogalmaztál, és senki sem kényszerített rá! Szóval nem érdekel semmi, amit mondani akarsz" fejeztem be. "Mert te nem vagy már senkim többé." és ezzel kinyomtam a hívást.

Ő az egyetlen, aki mindig így lát, egy év alatt felépítettem egy falat magam köré, de ő képes egy mondatával lerombolni az egészet, és egy gyenge kislányt csinálni belőlem.

"Mit művelsz te velem?" suttogtam magam elé.

*

Hali skacok!:)

Köszönöm az egyre több megtekintést és kommentet, a környezetem tudja bizonyítani, hogy nagyon örülök nekik!
Ez az utolsó nyári posztom, és őszintén megmondom, hogy nem tudom hogy utána hogy lesznek a részek. Kezdődik a poklom - ne kérjétek hogy kimondjam a nevét -, de igyekszem a tőlem telhető lehető legtöbbet megtenni.
Remélem továbbra is velem maradtok :)
p.s. Ha valaki directioner, CHECK OUT MY BFF'S STORIES boglarkanagy <- itt megtaláljátok :)

Ölelés és pacsi,

anna xxx