Take Me Home

01.

Fél évvel később

Csörgésre ébredtem. Az idióta tárgy nem akarta abbahagyni a zörgést, még akkor sem, amikor már a párnámat és a takarómat is a fejemre nyomtam, így hát felültem, és a komódomra pillantottam, ahol a zenélő telefonom volt. Gyorsan kikapcsoltam, majd a szemüvegem után kezdtem kutakodni, de helyette a kezembe került egy képkeret.

Pontosan emlékszem, hogy a benne lévő kép mikor készült.

Pár órás vonatozás után végre kinyújtóztathattam a végtagjaimat, és felkelhettem a meglepően kényelmesnek tűnő, de egyébként tök kényelmetlen székemről. A bőröndömet leszedtem a tárolásra tervezett rekeszről , majd leszálltam a vonatról, és nagyot szippantottam London levegőjéből.
Mivel fogalmam sem volt kit keressek, elindultam a tömeggel együtt előre, remélve hogy megtalálok bárkit is, akihez jöttem.
Pár perc séta után egy srácra lettem figyelmes, akinek egy tábla volt a kezében, az én nevemmel. "Mia Hill", ez állt rajta, így hát elindultam felé, majd megálltam előtte.

"Szia, nem te vagy véletlen a cserepartnerem?" kérdeztem tőle bizonytalanul.

"Mia?" mondta, mire bólintottam. "Tudnál adni valami iratot légyszíves?"

Kicsit furcsálltam a dolgot, de megmutattam neki a személyim, majd láttam az arcán, hogy megnyugodott. "Indulhatunk?"

"Bocsánat, de téged hogy hívnak?" pillantottam föl rá, mire hitetlenkedve nézett vissza.

"Nem tudod?" megráztam a fejem, mire ő halványan elmosolyodott. "Brooklyn vagyok. De induljunk, hamarosan esni fog, és nem szeretném, hogy megázz" mondta, átvette tőlem a bőröndöm fogantyúját, majd el is indult. Én pár másodpercig még hitetlenkedve néztem utána, de végül utánairamodtam.

"De a Brooklyn nem lánynév?"

Egy hatalmas autó előtt állt meg, mire egy öltönybe öltözött férfi szállt ki a vezető ülésről, és a fiú felé fordult. "Uram, hadd segítsek a csomagokkal".

"Nem kell, köszönjük" intette le. "Inkább csináljon rólunk egy fotót."

Visszatettem a képet a helyére, majd nekiálltam készülődni. Becsoszogtam a fürdőbe, megfésültem a hajamat, majd simán kiengedve hagytam. Utána megmostam a fogamat, felkentem valami krémet az arcomra, amit még anyu vett, majd visszamentem a szobámba, és megálltam a szekrény előtt. Február lévén elég hideg van, szóval kivettem egy vastagabb farmert egy hosszúujjú felsővel, majd miután rájöttem, hogy ma edzésem is lesz, elővettem a szokásos felszerelésemet hozzá. Így került a kezembe a focipólóm.

"Csak viselkedj természetesen" mondta Brooklyn.

"Miért tennék másképp?" néztem rá értetlenül, mire csak megvonta a vállát.
Az autó egy hatalmás ház, elnézést, palota előtt állt meg. "Viccelsz velem? Mi ez, kandikamera?" bámultam továbbra is a házat.

"Nem, mi itt lakunk" felelte egyszerűen Brooklyn, majd kiszállt a kocsiból, én pedig követtem a példáját. A sofőr - ami már önmagában is elég érdekes- hozta a bőröndöm, mi pedig az ajtó fele sétáltunk.
"Hát akkor-'" kezdte. "-üdv nálunk!" nyitott be végül Brooklyn, majd előreengedett. Egy hatalmas előszoba tárult elém. Ha ez ekkora, akkor a szobák nagyobbak lehetnek, mint az egész házunk. "Apa!" kiabált Brooklyn, gondolom az emeletre. Lábdobogást hallottam, mire a lepcsőn megjelent előttem a világ focitörténelmének legjobb játékosa.

"Úristen" suttogtam magam elé. Hatalmas szemekkel, nyitott szájjal, csorgó nyállal figyeltem a felém közeledő legendát. 

"Szia!" köszönt nekem mosolyogva. "Biztos te vagy Mia."

"Igen, én, um, üdv" motyogtam. "Brooklyn" fordultam felé. "Elfelejtetted megemlíteni, hogy Beckham vagy."

"Engem nem ismersz, de az apámat igen? Hah, persze" puffogott.

"Elnézést, öhm, Mr. Beckham, megtenné, hogy aláírja a mezem? Meg a labdám is, ha nem gond" kérdeztem bizonytalanul.

"Persze, de hívj csak Davidnek" vigyorgott továbbra is, majd elhúzott, mondván, körbevezet a házban.

Imádtam azt a napot. Mindegy is, készülődnöm kell tovább.
Amint elvégeztem mindent a szobámban, felkaptam a táskám és indultam is le.

Elfogyasztottam a szokásos kávém, elvettem a pultról az anyukám által készített szendvicseket, és indulhattam is a suliba, ezen a szép, hideg, esős napon.

Mivel sehonnan sem szeretek késni, ezért a megállóban álltam már a busz indulása előtt öt perccel.

"Brooklyn, gyere már, elkésünk!" kiabáltam neki.

"Nyugi, édes, ráérünk!" kiáltott vissza.

Nem értem, hogy miért emlékeztet minden Rá. Ott van mindenhol, pedig nem kéne.

A suliba érve rögtön a szekrényemhez mentem, átfutottam az órarendem, bepakoltam a későbbi óráimra szükséges könyveim, hogy ne cipeljem feleslegesen, majd átnéztem az esedékes felelések vagy dolgozatok anyagait, majd becsaptam a szekrényajtót.

"Mia, hagyd békén azt a szerencsétlen ajtót! Ki fog törni!" üvöltött Brooklyn.

"Ne te mondd meg, hogy mit csináljak!" kiabáltam vissza.

"De megtehetem, mert ez az én házam!"

"Ez a legnagyobb kamu a világon! Te is csak itt élsz!" állítottam szembe a ténnyel.

"Bár ne jelentkeztem volna erre a programra!"

"Bár soha ne jöttem volna ide!" szinte már visítottam.

*
a.u.
Köszönöm az eddigi csillagokat! Kommentelni ér!
Nem lesz szomorú, ígérem, én kifejezetten nem szeretem az olyanokat :)
anna x