Undercover - Harry Styles AU

Kihallgatás

Fáradtan és csalódottan értem haza, egy újabb végtelenül hosszú nap után. Az ajtót nagyobb lendülettel csaptam be, mint kellett volna, csak reménykedni mertem abban, hogy a szomszédok nem hördültek fel egy emberként az egész házban.

Elgondolkodva néztem körül a kicsiny lakásban. Olyan volt, mintha az idő megállt volna, semmi sem változott azóta, mióta utoljára itt laktam, bár ezen semmi meglepő nem volt. Egyedül Peytonnak volt kulcsa hozzá és kétlem, hogy akár egyszer is betette volna a lábát ebbe a házba. Az igazat megvallva, soha nem töltöttem ezen a helyen huzamosabb időt, így a berendezés sem volt különösebben kifinomult vagy otthonos, inkább praktikusnak mondanám: kényelmes kanapé és fotelek, egy íróasztal, azonban semmi személyes, még fotók sem nagyon kerültek ki. Egyetlen pontja volt a lakásnak, ami megfogta az embert, ez pedig a két szinte padlótól a plafonig érő üvegablak volt, ami gyönyörű kilátást nyújtott a városra. Főleg éjszaka volt lenyűgöző, mikor csak a lámpák fénye világította meg az utcákat, a hatalmas felhőkarcolók tetejét pedig csak az ablakokon kiszűrődő világosság sejtette.

Ezen az estén, azonban a mesés kilátás sem tudott lekötni, idegesen járkáltam fel-alá a nappaliban, nem bírtam nyugton maradni. Fél percenként pillantottam rá a telefonomra, hátha kapok egy SMS-t, vagy egy telefont a csapat egyik tagjától, hogy mi a helyzet a Tomlinson ügyben, de erre hiába vártam... A síri csend volt az egyetlen, amit hallottam felőlük.

Tudtam, hogy megtörtént. Harry fél kettő körül iszonyat idegesen állított be a boltba Malik és Payne társaságában és az irodából kiszűrődő hangok alapján nagyon is rajta volt, hogy kiderítse kinek köszönhető legjobb barátja bebörtönzése. Egyetlen szót sem szólt hozzám, ami nem ért sokként, úgy látszik ma láthatatlanná váltam, azonban éreztem rajta, hogy ez a fordulat mélyebben érintette, mint azt kimutatta. Talán kezdte érzékelni, hogy kicsúszik a lába alól a talaj és fogalmam sem volt róla, hogy ez a hasznomra vagy a káromra válik-e. Kiszámíthatatlan volt, ugyanannyi esélye volt annak, hogy ezek után iszonyatosan óvatos lesz, mint annak, hogy elkövet valami fatális hibát.

Iszonyatosan idegesített az, hogy semmit nem tudtam arról, hogy mit sikerült, vagy egyáltalán sikerült-e valamit kiszedni Louisból. Durcásan vágtam le magam a fotelba, rögtön keresztbe téve kezemet, lábamat. Végülis az én ügyem volt, mégis én voltam az egyedüli, akit kihagynak belőle?

Bosszús gondolataimnak végül egy halk kopogás vetett véget. A szemöldökömet összeráncoltam, fogalmam sem volt, ki lehet az. Nem sokan ismerték ezt a címet és igazából egyiküknek sem volt oka ide jönni. Lassan emelkedtem fel és indultam el az ajtó felé. Mikor azonban megláttam Jay-t a kukucskálóban, a dühöm újjá éledt. Ő volt az első helyen a „kivel akarok kiabálni először" listámon.

Ezzel ellentétben, mikor kinyitottam az ajtót valami belém fojtotta a szót. Talán az a csalódottság és megtörtség, ami sugárzott belőle, vagy az a szomorú csillogás a szemében. Nem is tudnám igazából megmondani, de nem volt valami jó bőrben. Kerülte velem a szemkontaktust, látszott rajta, hogy nem szeretne különösebben itt lenni, ami csak még kíváncsibbá tett, miért is jött át? Másodpercekig nem szólt semmit, így végül én voltam az, aki elindította a beszélgetést.

- Mi a baj, Jay?

Kinyitotta a száját, majd azzal a lendülettel be is csukta, mintha nem akaródzna kimondani jövetele okát. Olyan furcsa volt a szituáció, hirtelen fogalmam sem volt mit is kéne tennem vagy mondanom, hogy enyhüljön közöttünk a feszültség.

- Segítened kell – nyögte ki végül, összeszorított szemekkel, mintha fizikai fájdalmat érezne, hogy ki kell mondania ezeket a szavakat – Tomlinsonnal.