Undercover - Harry Styles AU

"Meddig vagy hajlandó elmenni?"

A következő pár napban, mintha Jay felszívódott volna. Hiába kérdeztem akár Voightot, akár Lindsay-t a hollétéről, mindig mindössze kitérő válaszokat kaptam, míg nem feladtam. Nem azért jöttem ide, hogy Jayjel szenvedjek, ezért legjobb lesz, ha végre elkezdek a munkámra koncentrálni.

Ami nem ment valami jól. Először is, minden igyekezetünk ellenére, semmit sem találtunk erről a rejtélyes Harry Styles-ról. Kerestük a kanadai, angol és ausztrál adatbázisban, sőt Mouse még a kevésbé valószínű helyeken is megnézte, de semmi. Minthogyha nem is létezett volna.

- Tehát, szó szerint be kell sétálnom az oroszlán barlangjába – summáztam vasárnap késő este, mikor már csupán egypár órám maradt hátra az első hivatalos munkanapomig.

- Készen állsz rá? – Antonioval immár csak mi ketten voltunk az irodában, na meg Voight, jóllehet éltem a gyanúperrel, hogy ő soha nem megy haza.

- Azt hiszem – fújtam ki a cigi füstöt. Itt elvileg tilos volt a dohányzás, azonban a zsarnoki Platt őrmester nem volt itt, hogy megrendszabályozzon minket, lázadó természetemmel pedig képtelen voltam ellenállni annak, hogy rá ne gyújtsak. Legnagyobb megdöbbenésemre Dawson nyomozó követte a példámat.

- Már csak az a kérdés, hogy meddig vagy hajlandó elmenni, hogy elkapd őket – a szürke gomolyokon keresztül is láttam a kíváncsiságot megcsillanni a szemében, felvetése azonban jogos volt.

- Majd meglátjuk – zártam rövidre a témát, ami bezzeg egész éjszaka nem ment ki a fejemből.

Másnap reggel ennek okán kialvatlanul és feszengve ébredtem. Az óra még csak fél ötöt mutatott, ami kisebbfajta sokként ért: a kiképzésem óta nem kellett ilyen korán kelnem, és már akkor is nehezen toleráltam. Rosszkedvemet pedig kizárólag tetézte, hogy nem bírtam kávét főzni, mivel Antonioval olyan sokáig bent maradtunk az őrsön, hogy nem voltam képes tejet venni.

Morcosságom mindazonáltal szorongással párosult, mikor hat óra nulla nullakor megálltam a lepukkant kisközért hátsó bejáratánál. A hideg beférkőzött a dzsekim és a ruháim alá, és szinte belemart a bőrömbe. Valami csoda folytán ennek dacára a szél nem fújt, a hó sem esett, így csodálatos rálátásom nyílhatott a felkelő nap elsősugaraira. Éppen elmerengtem volna ebben a ritka pillanatban, amikor egy bátortalan hang szólított meg.

- Szia, te vagy Claire? – ugyanaz a lány volt, akivel múltkor találkoztam, szőke frizurája most is lófarokba volt fogva, arcán azzal a szép mosolyával az ember el sem tudta képzelni, hogy hogyan is dolgozhat maffiózóknak. – Yvette vagyok, Harry megkért, hogy tanítsalak be.

- Megkért? – nem gondolkoztam, a hitetlenkedő kérdés csak úgy kicsúszott a számon.

- Harry nem is olyan vészes – suttogta, miközben a zárral bajlódott, a két, piros folt az arcán pedig sokatmondó volt.

- Szóval ti ketten... - dőltem neki az ajtófélfának, mivel láttam, hogy el fog tartani néhány minutumig, amíg bejutunk. Nem tudtam eldönteni, hogy az ügyetlensége általános, vagy nekem, esetleg a Styles ügynek köszönhető-e. A szavaim után azonban a zavar olyan szintjére jutott el, ami megválaszolta előző kérdésemet.

- Mi? Nem, soha – motyogta. Szinte komolyan megsajnáltam. Nincs is rosszabb a viszonzatlan szerelemnél.

Némi idő elteltével sikeresen bejutottunk a raktárrészre. A tér zsúfolt volt, ellenben nem volt benne semmi különös. Tonhalkonzervek, paradicsomos üvegek és zacskós levesek álltak halomban, bár magam sem hittem benne igazán, hogy ilyen hamar nyomra bukkanhatok. Legszívesebben az irodában néztem volna körül, ahol múltkor Styles-szal voltam, ám arra még várnom kellett. Jobb tervem nem volt, emiatt visszafordultam Yvette-hez, aki éppen egy nagy ládában kutatott.