Lázadók Szövetsége

1 fejezet

Még sötét volt, amikor Stephani Roseln ébresztőórája csipogni kezdett. A lány feje belesajdúlt, ezért dühösen rávágott. Az óra nagy csörömpöléssel a földre zuhant és három darabra tört.                                                                                                                                                -A rohadt életbe!-káromkodta el magát Steph, majd ököllel belevágott a falba. 
Felült és körbenézett, de a mellette levő ágy üres volt. "Mint mindig", gondolta. Felállt, de hirtelen szédülni kezdett. Az asztalán meglátott egy kis cetlit. Látszott, hogy valaki sietve írta, de így is felismerte a kézírást.                                                                          "Valami baj van. Igaz, Steph? Tudom. Nagyon rosszul aludtál, pont mint akkor. Ha tudsz valamit, akkor mondd el!  B."            
A papír enyhén nedves volt. A lány elképzelte a levél íróját, amint vissza emlékszik arra a rettenetes éjszakára és könnyezni kezd. Stephani már mindent megpróbált, hogy elfeledtesse vele az eseményeket. De egy ilyet nem lehet elfelejteni. Steph körül forogni kezdett a világ. Kirohant a mosdóba és hányt. Felegyenesedett és kiöblitette a száját. A tükörképét nézegette. Csak egy egszerű lány, pizsamában, kócos hajjal. Hosszú, egyenes, világos barna haja és sötét, szinte már  fekete szeme volt. A kép eltűnt, helyette egy másik jelent meg. Még mindig Steph volt, de most a haja ki volt fésűlve, és a pizsama helyét is átvette egy másik ruha. Fekete trikó, barna bőrdzsekivel és egy sötét nadrággal. De a lányt nem ez döbbentette meg, hanem az, hogy a tükörképénél fegyverek voltak. Íj a vállán, tegez tele nyilakkal a hátán, pisztoly és tőr az övében. Aztán a kép ismét elhalványúlt, a tükörben még mindig Steph állt fegyverekkel, de a haja most szőke volt, a szeme pedig kék. Ismerős volt, mégis idegen.
Nem bírta tovább, megrázta a fejét és becsukta a szemét. Amikor újra kinyitotta, a tükörben ismét magát látta. Az egszerű pizsamás lányt. Bement és felöltözött. A ruhákat találomra választotta ki, de meglepődött, amikor elkészűlt. Sötét nadrág, fekete trikó, barna bőrdzseki. Felhorkant, át akart öltözni. De már így is késésben volt, így annyiban hagyta a dolgot. Az előszobában az anyja, Rose várta. Idősebbnek látszott a koránál, és egyáltalán nem hasonlított Stephre. Neki is barna haja volt, azonban ehhez kék szemek társúltak. Egy kisgyerek szaladt oda hozzájuk. Steph azonnal felkapta.
-Jaj! De nehéz vagy! Híztál, húgi? Hallod, Anya? Natalie hízott.
Steph letette a kislányt, aztán az anyjához fórdúlt.
-Nem lehetne, hogy ma kihagyjam a sulit?
-Sajnálom, Steph. De kaptam egy SMS-t a tanárnődtől, miszerint ma minden diáknak be kell mennie.
"Király! Még egy jó húzás szeretett iskolámtól. Vajon ma milyen hülyeséget találtak ki?"  Puszit nyomott Nat arcára, majd elindúlt. Lassan sétált a buszmegálló felé. Apjára gondolt. Még csak nem ismerte. Még Steph születése elött meghalt. Rose-nak volt egy kis doboza, de világosan közölte Steph-vel, hogy egy ujjal se érhet hozzá. A lány gyanította, hogy az apjáról lehetnek benne dolgok. Aztán az anyja összejött valakivel. Nem tartott sokáig, de ebből a kapcsolatból született meg Natalie, már több mint egy éve. A megállóban pont állt egy busz, úgyhogy Steph rohanni kezdett. Pont akkor ért oda, amikor az elindúlt.
-A rohadt..-kezdte, de valaki hirtelen meglökte hátúlról.
-Vigyázz, te barom!-ordított rá az illetőre Steph.
-Ne haragudj!-kért bocsánatot az idegen. Nagyjából tizenkettő-tizenhárom éves lehetett, vagyis Steph-vel egyidős. Rövid barna haja és elbűvölő mosolya volt.-Szia. Kevin vagyok.
Steph fejében megszólalt egy vészcsengő. "Hagyd ott! Ne állj vele szóba!" A szemét forgatta.
-Nem kérdeztem.
"A következő busz félóra múlva jön. Szuper! De talán ha nagyon sietek, akkor még beérek becsöngő elött gyalog. Hogy én mennyire "szeretek" gyalogolni!" Elindúlt és otthagyta Kevint. De a fiú utána szaladt.
-Várj! Elkísérlek.
Stephani meg se állt, úgy válaszólt vissza.
-Nincs szükségem kisérőre.
Még sietősebben kezdett lépkedni.
Nem sokkal később, már a sulija bejáratánál állt. A vészcsengő megint megszólalt. "Ne menj be!" A kilincshez nyúlt és taszított az ajtón. Belépett, de ekkor meglátott két fegyveres őrt.
-Mi a franc?-szaladt ki a száján. Azon volt, hogy megfordúljon, de ekkor az egyik őr utánakapott és visszafordította.
-Hova, hova?
-Csak eszembe jutott, hogy nem zártam le a bringám.
-Nem lesz már rá szükséged.
-Mi van?-Steph megréműlt, de ekkor az egyik katona taszított egyett rajta a folyosó irányába. A lány bedühödött. Megfordúlt és egyenesen a katona szemébe nézett.
-Ne lökdöss, seggfej!
A hangjában levő élre jó pár gyerek arra fordúlt. Steph látta az arcukon a rémületet. "Mi a franc folyik itt?"
-Vigyázz a szádra!-rivallt rá az egyik fegyveres. De Steph már nem figyelt rá, a gyerekeket nézte. És egyre dühösebb és dühösebb lett, ahogy megindúlt befelé. Beljebb még több katona volt, és még több a rémülettől fal fehérré vált gyerek.
Steph felfigyelt egy aprócska sikításra. Hátrafordúlt és látta, hogy az egyik katona odahúz magához egy kislányt. A fegyveres a zokogó lány nyakát cirógatta. Még mielött elhatározta volna, hogy mit is fog tenni, Steph már rohant is feléjük. Kikapta a gyereket a szörnyeteg kezei közül és maga mögé rántotta. Az őr lepofozta Stephani-t, majd készűlt egy erősebb ütésre. De a lány elhajolt előle. Hátrább lökte a kislányt és ütött egyett. Beleadta minden erejét, minden haragját és az eredmény nem is váratott magára. Reccsenést hallott és látta, hogy a katona orra vérezni kezd. Az őr elfutott. "Erősítésért megy." Szólalt meg a hang Steph fejébn. "Menekülj!" Lehajolt a megmentetthez.
-Jól vagy?-kérdezte.
A gyermek bólintott.
-Köszönöm-suttogta és megölelte  hősnőjét. Steph rámosolygott és beküldte a termébe.
Valaki lassú, ütemes tapsolásba kezdett a háta mögött. Stephani megfordúlt. Az osztálytársa, Daniel Rottel állt mögötte. A fiú közelebb lépett, időközben abbahagyta a tapsolást.
-Lenne pár kérdésem-kezdte.-Kik ezek? Miért vannak itt? Mit csináltál? Meg akarod öletni magad?
Hangja minden kérdés után egyre idegesebb lett. Steph azonban nyugodtan válaszólt.
-Nem tudom. Nem tudom. Nem csináltam semmit. És nem, nem akarom megöletni magam.
-Pedig úgy tűnik-mutatott Dani a lány háta mögé. Steph hátrafordúlt és négy katonát látott közeledni. "Basszus! Az erősítés." Visszafordúlt a fiú felé.
-Kettő-kettő?
-Nem!-tiltakozott amaz és belökte Steph-et a lépcsőforduló mögé.
-Maradj!-adta ki az utasítást, majd elrohant. Stephani hallotta a távolodó léptek zaját. Kilesett, Dani a katonák felé tartott. A szíve egyre hevesebben vert. Sejtette, hogy mire készül a fiú, de mégis attól rettegett, hogy esetleg elárúlja. Fogalma sem volt róla, hogy mit tennének vele. Danit megállították.
-Nem láttál erre egy lányt?-kérdezték.-Veled egy idős, hosszú barna haja van.
"Ez aztán a leírás!" Steph majdnem felnevetett.
-Hát...Volt itt egy lány-válaszólt Daniel.
-Merre ment?
"Kérlek, Dani. Kérlek."
-Arra-mutatott Dani az ellenkező írányba. Steph megkönnyebűlten felsóhajtott, a katonák pedig elindúltak az ellenkező irányba. Dani nevetve sétált vissza Steph-hez.
-Azt hittem elárúlsz-vallotta be a lány. Dani összehúzta a szemöldökét és értetlenül nézett vissza rá.
-Miért árúltalak volna el?
Steph vállat vont, majd együtt rohantak fel a lépcsőn, egészen az osztálytermükig.
Az iskola négy emeletes volt. Benne vagy ezerkétszáz gyerekkel és nagyjából száz ott dolgozóval. Köztük tanárokkal, takarítokkal, konyhásokkal, gondnokokkal és portásokkal. És ma mindenki bent volt.
Dani és Steph beértek az osztálytermükbe. Az osztálytársaik remegtek mint a kocsonya. Steph nézegetni kezdte a kicsi, mégis átláthatatlan tömeget. Hamarosan észre is vette barátnőjét, Rebecca Winsent-et. Odasétált hozzá és lehuppant mellé.
-Szia. Te tudsz valamit a katonákról?
-Nem-válaszólta Rebecca. Szeme mégis azt sugározta:Én megmondtam.
-Nem lesz baj-nyugtatta Steph, bár tudta, hogy hangján is lehet hallani, hogy mennyire nem így gondolja.
A következő pillanatban éles csörömpölés hallatszott. Becsöngettek. Már csak az osztályfőnökük hiányzott. Legalábbis Steph úgy gondolta.