Lázadók Szövetsége

7, fejezet

Ken az erdőben ült, hátát egy fának támasztotta. Egy férfit látott közeledni katonai egyenruhában. Már készült, hogy felálljon és tisztelegjen. De aztán megnyugodott az ismerős arc láttán és
ülve maradt. A katona szomorkás mosollyal üdvözölte.
-Pihenj, katona!
-Szia, Carter!
Egy kis hang azt súgta neki, hogy Carter rossz hírrel jött.
-Nem tudod, hogy hol van Max?-kérdezte a férfi.
Ken megrázta a fejét.
-Nem. Egy ideje már nem láttam. Miért akartál látni minket?
Carter feltartotta egy újját.
-Várjuk meg Maxet. Neki is hallania kell.
Ken felsóhajtott. "Ez nem jó. Nagyon nem."
Ekkor a fák közül előlépett egy fiatal katona. Kennel egy idős volt. Fiatal kora ellenére szemében évszázadok bánata és haragja ült. Tisztelgett Carternek, majd dühösen levetette magát Ken
mellé.
-Miért hívtál minket, Carter?
-Azért, Max, mert fontos közlendőm van. Tudtuk róla, hogy milyen feladattal volt megbízva Kevin?
A fiúk egyszerre szívták be a levegőt. Nem tudtak róla. Persze tudták, hogy valószínűleg megkapja a feladatot. De arról már nem tudtak, hogy hivatalosan meg is kapta.
-Szóval hivatalosan is megkapta a feladatot?-kérdezte szomorúan Ken, már tudta, hogy mi Carter híre.
A férfi bólintott.
-Megkapta, de-felsóhajtott.-De amikor ténylegesen rátámadt az egyik lázadóra Stephani megölte. Meghalt.
Ken magába roskadt. Max viszont ökölbe szorította a kezét és belevágott a mögöttük levő fába.
-A rohadt életbe!-káromkodta el magát.
Ők hárman olyanok voltak egymásnak, mint a testvérek. Már egészen kicsi koruktól. Sosem jöttek ki túl jól egymással, mert a természetők teljesen ellentétes volt. De ettől még
testvérekként tekintettek egymásra. Carter meggyötörten nézett rájuk.
-Őszintén sajnálom, fiúk.
Ken gyorsan megtörölte a szemét, mielött megkönnyezte volna Kevin halálát. Max még mindig ökölbe szorította mindkét kezét, arca ízzott a gyűlölettől. De Ken tudta, hogy nem a
lázadókra haragszik. "Nem ők az igazi gyilkosok, ők csak védekeztek! Nem ők küldték értelmetlenül a halálba Kevint! A rohadt életbe is! Nem ők kényszerítenek mindannyiunkat, olyan
dolgokra amiket nem akarunk megtenni! Nem nem ők, hanem a katonák! És Kevin saját apja! " Az ő arcára is kiült a harag. Carter őket figyelte.
-Tudjátok, nekem kellett elmondanom neki, hogy hivatalosan is megkapta a feladatot. Tudta, hogy meg fog halni. És megkért, hogy adjam át nektek az üzenetét. Azt kérte, hogy legyetek
bátrabbak és erősebbek nála!
Mindketten tudták, hogy mire gondolt Kevin. Carter elsétált és otthagyta a szenvedőket. Amint kettesben maradtak, Max felpattan és idegesen kezdett fel-alá járkálni.
-A francba! A francba! A francba!
Ken egy ideig halkan tűrte barátja kirohanását, aztán mégis megszólalt.
-Nekem nincs elé bátorságom, hogy átálljak. Becának igaza volt. Gyáva vagyok.
Max megtorpant és döbbenten bámúlt Kenre. Aztán hitetlenkedve megrázta a fejét.
-Nem, nem. Annak a Beca nevű idiótának, gőze sincs róla, hogy miről beszél. Képes vagy rá. Együtt fogjuk végigcsinálni, ahogy anyám és Kevin akarták.
-Max, mindketten tudjuk, hogy hármunk közül mindig is te voltál a legbátrabb. Neked sikerülni fog, de én megpróbálni is képtelen vagyok, nem hogy véghez vinni.
-Nem hagyhatsz magamra te is!
Ken felállt és bajtársa elé lépett.
-Ígérd meg, hogy amint alkalmad lesz rá átállsz! Velem pedig nem törődsz! Ígérd meg!
Egy ideig csak bámúltak egymásra. Végől Max felsóhajtott és legyőzötten megszólalt.
-Megígérem.
Ken bólintott, majd magára hagyta a fiút. Max összeroskadt a földön. Ebben a pillanatban vesztette el mindenkijét.
Steph kinyitotta a szemét és rámarkolt az ágy karfájára. "Ágy?!" Körülnézett, egy romos szobában feküdt, ahol az ágyon kívűl más bútor nem volt. És az is elég kényelmetlen volt. Teljesen
üres volt a feje. Teljes sötétség volt az elmúlt...."Nap? Vagy talán napok? Te jó ég! Mióta lehetek itt? És egyáltalán hol van az az itt?" Próbálta felidézni a történteket. "Emlékeznem kell!
Hogy is volt? Kint voltam Kevinnel.....Kevin!" A név fájdalmat okozott neki. Mintha mellkason döfték volna egy tőrrel. Nem kapott levegőt. És az emlékek egy villanás kíséretében
megrohamozták. Meggondolta magát, már nem is akart emlékezni. Könnek áztatták az arcát. "Megöltem egy embert! Megöltem egy gyereket!" Legszívesebben felsikított volna, de nem
tudta hol van, úgyhogy jobbnak látta, ha egyelőre nem ad ki egy hangot se. Megtörölte a szemét és felőlt. Aztán talpra állt. Éles fájdalom hasított a bal combjába. Már most átvérezte a
kötést. Merthogy be volt kötve. A fájdalom egy fél pillanat erejéig megbénította. De aztán talpra állt és elindult. A második lépésnél a lábai cserbenhagyták, ezért tehetetlenül a földre
rogyodt. Nem bírta tovább, felzokogott. Ekkor egy nő rohant be az ajtón. Apró termete és rövid szőke haja volt.
-Nem, nem kisasszony. Még nem kellhetsz fel.
A nő láttán Steph azonnal visszafojtotta a zokogást, megtörölte az arcát és felállt. Legalábbis megpróbált, de megint összecsuklott. A nő odarohant és elkapta, majd odasegítette az ágyhoz.
Steph bizonytalanul leült. A nő megköszörülte a torkát.
-Khm. Szeretnél....Hmm...Beszélni a...történtekől?-kérdezte.
Steph keményen nézett a nő szemébe.
-Hol vagyok?-kérdezett vissza.
A nő elmosolyodott. Steph tudta, hogy ismeri valahonnan. Csak azt nem tudta, hogy honnan. Aztán a felismerés fejbevágta. "Ő a suli védőnője!" Ekkor megnyugodott kissé.
-Ne aggódj, Stephani! Én nem az ellenség vagyok.
-Azt sose tudhatja.
A nő kérdőn nézett rá, mire Steph megrázta a fejét.
-Hagyjuk. Hogy kerültem ide?
-A barátaid nem tudták, hogy hova vihetnének, ahol ellátják a sebed. Úgyhogy ide hoztak.
-Ők hol vannak?
-Miután elhoztak elmentek a biológia tanárhoz, hogy elkérjék az ehető növények listáját. Én már felsoroltam nekik a gyógyító hatásúakat. Azt mondták, ha ott végeztek, visszamennek a
táborba.
-És Chris? Ő hogy van?
-Ő nem szenvedett komoly sérüléseket. Már jobban van, szóval elengedtem.
-Mióta vagyok itt?
-A barátaid két napja hoztak be.
-Két napja? És csak úgy itt hagytak?
A nő felnevetett.
-Nos, nem egészen. Néhányukat, úgy kellett elrángatni. És azt mondták, minden nap küldenek, majd valakit, hogy megnézze, hogy vagy és, hogy hazavigyen ha jobban leszel. Tegnap is jött
egyfiatal fiú. De akkor még aludtál és nem voltál túl jól. Visszont visszakísérte Christ.
Látva Steph szomorú kifejezését hozzá tette.
-Ma még nem jöttek.-Elkomorodva mérte végig a lányt.-Bár, ahogy nézem nem vagy túl jól.
-Köszönök mindent-suttogta Steph, amit a nő egy mosollyal nyugtázott.
Ekkor Steph felpattant és elrohant a nő mellett. A nő utána kiáltott, de Steph még sebesülten is gyorsabb volt. minden egyes mozdúlatra fájdalom nyilalt a combjába. De ezt figyelmen kívűl
hagyta és csak rohant ahogy bírt. Rohant ki a házból. Rohant az erdőbe.
Csak akkor állt meg, amikor már elég messze volt a várostól. Végig tapogatott magán. Semmilyen fegyvere nem volt és a bal combján is vészesen átvérezte a kötést. Lassan, sántikálva haladt.
Feltünt neki, hogy a védőnő az oldalát is ellátta. Azt a sebet, amit még a szarvas okozott. Két lány sétált az erdőben. Halkan beszélgettek. Steph közelebb lopódzott. Megkönnyebülten
kiáltott fel.
-Beca!
Beca felkapta a fejét és egyenesen Stephre nézett. Elmosolyodott és rohanni kezdett felé. Megállt elötte és szigorúan végigmérte.
-Stephani, még nem szabadott volna felkelned!
-A város túl veszélyes, el kell mennőnk a közeléből!-válaszolt Steph.
-Nem veszélyesebb, mint ez az egész hely.
Az új hangra Steph felnézett a másik lányra. Sarah Benett lépdelt feléjük. Nem sokkal volt idősebb Stepnél, de nála nem létezett komolyabb ember a világon. Stephani kedvelte Saraht. De
nemhitte, hogy a lány meg tudná védeni magát. Sarah nem szivesen nyúlt a fegyverekhez. Szerény volt és a légynek se tudott volna ártani. És bár Steph látta rajta a harag jeleit, nem igazán
nézett ki úgy, mint aki meg tudna védeni bárkit is.
-Igazad van, Sarah. De akkor is nagyobb biztonságban érezném magam, ha a többiekkel lennénk.
Sarah az égre pillantott.
-Talán.
Steph meg akarta kérdezni, hogy ezt, hogy érti. De úgy volt vele, hogy még ráér később is. Így hát elindult nyomában a másik két lánnyal.
-Mit csináltatok Kevin testével?-kérdezte Steph, miután megköszörülte a torkát.
Beca feszengeni kezdett, mindenkinek kényelmetlen volt ez a téma.
-Kiraktuk az erdőbe. Mit kellett volna tennünk?
-És minden rendben volt a táborban, míg távol voltam?-kérdezett vissza Steph, figyelmen kívűl hagyva a kérdést.
Beca bólintott, Steph pedig felsóhajtott.
Ekkor zörgést hallott a fák felől, de mielött szólhatott volna, Sarah felkiáltott.
-Katonák!
Már késő volt elfutni, a katonák körülvették őket. Steph még kába volt, nem igazán fogta fel, hogy mi történik. Ken lépett elő az egyenruhások közül.
-Add meg magad, Stephani Roseln!
Steph elgondolkodott rajta, hogy miért is kellene neki megadnia magát. Nem tudta, hogy a katonák külön rá vadásznak. Feltűnt neki az is, hogy valami nem stimmelt Ken hangjával, mintha
nem is az ő hangja lett volna. Nem volt ideje válaszolni, mert valaki elé lépett. Elöszőr nem is látta, hogy ki az. De Sarah hangja ékesen és egyértelműen csengett.
-Ha őt akarod, akkor elöbb küzdj meg velem, Louder!
-Mit csinálsz, Sarah?-kérdezte Steph döbbenten, de Beca mellé lépett és lefogta.
Ken megvetően nézett Sarahra, majd megvonta a vállát.
Ken megütötte Saraht. A lány a földre esett, mire Steph megindult feléjük, de Beca erősen tartotta. Kiáltani akart, de Beca egy határozott mozdulattal befogta a száját. Ken összenevetett
néhány társával. Sarah felállt és egyenesen Steph szemébe nézett.
-Mentsd meg az öcsémet!-kérte.
Ezután hasba rúgta Kent. Az egyik katona megunta a műsort és rálőtt a lányra. Sarah ismét összeesett, Becából felszaladt egy sikoly, Steph izmai pedig megfeszűltek. Úgy tombolt, mint egy
szörnyeteg, neki akart menni az összes katonának, de Beca erősen tartotta. Egy pillanat erejéig döbbent csend állt be, amit Sarah tört meg.
-Viszlát a pokolban!
Előkapta az övéből a kését és elhajította. A kés átszelte a levegőt, majd beleállt Ken tarkójába. A fiú szemei kikerekedtek, kidülledtek. Ezután holtan rogyodt össze, Sarah pedig
elmosolyodott és lehunyta a szemét. Mellkasa még emelkedett és süllyedt egy párszor, aztán már nem mozdult. A katonák, mintha megőrültek volna. Zűrzavar alakult ki, mert nem tudták,
hogy mit csináljanak. Ezalatt Beca kiturakodott a tömegből és magával rángatta Stephet is. Zokogva futott a táborig, miközben Steph kezét szorongatta, aki pedig sokkos állapotban volt.
Mikor elérték a tábort, Beca térdre rogyodt és magával rántotta Stephet is. Pete észrevette őket, odarohant hozzájuk, levágódott melléjük a földre, majd bekiáltott a többieknek, hogy
azonnal menjenek ki. Steph mély levegőt vett és akadozva elmesélte a történteket, mialatt Beca végig zokogott. Fiona megrázta a fejét.
-Nem, nem, nem, nem. Ez nem lehet.
A könnyek hirtelen törtek elő a szeméből, miközben továbbra is rázta a fejét. A lába megadta magát és összecsuklott a lányok mellett. Sarah volt Fiona legjobb barátja. Az egyetlen, ami azt
illeti. Fiona teljes ellentéte volt Sarahnak. Hangos, beképzelt és finnyás. Senki sem értette, hogy ők ketten, hogy jöttek ki. DE valahony mégis elválaszthatatlanok voltak. Kiegészítették
egymást. Fiona beszélt Sarah helyett is. Sarah pedig tudta, hogy mikor és hogy hallgatassa el Fionát. Crista letérdelt mellé és átkarolta a vállát, de Fiona lerázta magáról a kezét.
-Vigyetek oda!-követelte Stephet zokogva, bizonytalan, gyenge hangon.
-Nem lehet. Mi van ha a katonák még mindig ott vannak?-vetette közbe Anne.
Fiona tekintete elsötétűlt, hangja határozottá vált.
-Nem érdekel. Vigyetek oda!
Steph felállt és a kezét nyújtotta Fionának, hogy felsegítse. Fiona csak nézett rá és nyugton maradt. Steph felsóhajtott.
-Elviszlek. Gyere, induljunk!
Fiona megragadta Steph karját és felállt. Chris melléjük lépett.
-Én is megyek. Annenek akár igaza is lehet. Nem mehettek egyedül!
Steph bólintott és elindultak.
Nem éppen azt találták, amire számítottak. Pedig jó néhány eshetőséget számításba vettek. Gondoltak arra, hogy minden katona ott van, de arra is, hogy talán már egyik se. Még az is
eszükbe jutott, hogy talán még Sarah testét is elvitték. De az váratlanul érte őket, hogy az összes katona holtan feküdt.
-Azt a rohadt!-szaladt ki Steph száján.
Az összes katona vérben ázva feküdt. Chris lehajolt az egyikhez és megnézte a tenyerét.
-Mi ez a jel?-kérdezte.
-Nem tudom, de az összeses van-felelte Fiona.
-Ez egy C betű-szólt közbe Steph, de azt már nem mondta el, hogy DAnivel már láttak ilyet.
-Itt van Ken holtteste is.-Lépett Chris hajdani osztálytársukhoz.
Steph is mellé lépett és lenézett a fiúra. Nem akarta beismerni, de még ha nem is érintette meg túlságosan a fiú halála, azért sajnálta. Eszébe jutott néhány közös emlékük. Sosem álltak
közel egymáshoz, de azért a halálát sem kívánta. "Legalábbis addig nem, amíg át nem állt a rossz oldalra."
-Igen, de nézd, az ő keze üres! -állt meg mellettük Fiona és ő is lenézett a fiúra.
-Persze, mert őt nem ez a C ölte meg-válaszolt Steph.
Félredöntötte a fejét és úgy bámúlta a testet. Aztán Fiona megszólalt.
-Sarah!-elhaló hangon suttogta barátnője nevét, majd a szája elé kapta a kezét, és Stephnek feltűnt, hogy bele is harapott.
Fiona átlépett Kenen, meg is botlott benne, de nem foglalkozott vele. Odarohant Sarahoz, aki egy fa törzsében hevert. Valaki ltisztogatta a lány arcát és haját, és egy csokor virágot tett a
kezébe. Olyan volt, mintha egy tündérmese megmentésre váró hercegnője lenne. Steph szemébe könny szökött, de azonnal le is törölte. Fiona letérdelt a lány mellé. Elöszőr átakarta ölelni,
de aztán visszarántotta a karját, mintha félne megzavarni az idilli képet. Sarah mellett egy fadarab feküdt, késsel véstek bele. Steph felemelte és felolvasta.
-A Szabadságért! C.