Lázadók Szövetsége

14.fejezet

  Steph a ház elött sétálgatott. Még mindig sok minden járt a fejében, nem tudta, eljön-e az az idő, amikor már egyszerre csak egyetlen egy dolog miatt kell aggódnia. Megkönnyebbült,
amikor megtudta, hogy Ken járt náluk. Ez azt jelentette, hogy nem közülük volt a tettes. Végre újra bízhat a társaiban. Bár Max érkezése kissé felkavarta az álló vizet. De Steph nem aggódott
miatta. Látta a szemében a gyűlöletet. Azt a gyűlöletet, amit saját maga is érzett. Annak is örült, hogy Fiona jól van. Mármint jobban. Még mindig körüllengi egy ilyen furcsa, sötét légkőr.
De gyanította, hogy ez még nagyon, nagyon hosszú ideig így is lesz. Fionáról Sarahra terelődtek a gondolatai. Újra látta az egészet. Újra hallotta Saraht, ahogy arra kéri, hogy mentse meg az
öccsét. Felsóhajtott és megindult az erdő irányába.
-Hová mész?
Stephani megperdült és szembenézett Allyvel. A bűntudat, mint váratlan, jeges víz zúdúlt rá. Eszébe jutott, hogy Allynek is van egy öccse. "Ki viszem Sarah öccsét, de az övét nem. Ki vagyok
én, hogy válasszak?" Nem mert két gyereket bevállalni. Még abban sem volt biztos, hogy Sarah öccsét ki tudja-e juttatni élve. Nem, hogy még egy gyerekre vigyázzon! Úgy érezte, legalább
el kéne mondania Allynek. Végül is segíthetne. "De nem. Túl veszélyes." Úgy döntött, egyelőre félreteszi a lelkiismeretét és későbbre hagyja az önmarcangolást.
-Vadászni-hazudta, és rettegett, hogy hangjából kihallatszik az igazság.
"Mi is az igazság, pontosan?" Ally vállat vont. Elmosolyodott.
-Sok sikert!
Steph szívébe nagyot markolt a bűntudat, de nem hagyta, hogy arcára kiüljön a fájdalom.
-Köszi-mondta, és magára erőltetett egy halványt.
Ally visszament a házba, Steph pedig berohant az erdőbe. Addig futott, amíg el nem ért Sarah sírjához. Csak most csapta meg a tudat, hogy valahogy az öccse tudtára kell adja a halálát.
Összegörnyedt, és letérdelt a sír mellé.
-Megpróbálom-kezdte, de elcsuklott a hangja.
Vett egy mély levegőt, megköszörülte a torkát, és újra kezdte.
-Ígérem, hogy megpróbálom. És ha ezen túl leszünk. Ha mindenki biztonságban lesz, akkor majd bosszút állok. Bosszút állok érted, Sarah. Érted és mindenki másért.
Felpattant, és ismét futásnak eredt. Mostmár meg se állt a város széléig. Ott viszont megtorpant. "Na, és most? Hogyan tovább?"  Nem tudta, hogy hol keresse a fiút. Még a nevét sem tudta.
Így hát, csak lassan megindult. Hirtelen a homlokára csapott. "Carolina tanárnő!" Carolina az alsós tanáruk volt, a kedvencük, ami azt illeti. "Neki tudnia kell, hogy hol találom meg.
Remélem." Boldogan folytatta útját, de aztán megint megtorpant. "Na és őt, hogy találom meg?" Bekopogott az egyik ház ajtaján.
-Hahó! Van itt valaki? Segítségre lenne szükségem. Kérem!
Hallotta a bentiek zaját, de az ajtót senki nem nyitotta ki. Steph érezte, hogy valaki mellé lép. Oldalra fordult. Egy fiatal lány állt mellette. Pár évvel lehetett fiatalabb nála, de ez alig látszott meg rajta.
-Bocsájsd meg nekik! Rettegnek. De talán én sagíthetek.
Steph jobban megnézte magának a lányt. Meggyötörtnek tűnt. "Milyen jogon választok?" Stephre hirtelen rátört a hányinger, meg kellett kapaszkodnia a ház falában, hogy el ne essen. A másik lány rémülten nyújtotta karját, hogy segítsen Stephnek talpon maradni.
-Minden rendben?
Stephvel forgott a világ. Nem segített a lelkiismeretén az, hogy látta, a lány mennyire aggódik érte. Úgy érezte magát, mint akinek a szívébe döftek egy kést. Lassan elengedte a falat, és megrázta a fejét.
-Persze. Minden rendben. Carolina tanárnőt keresem. Tudsz nekem segíteni?
A lány szemében pajkosság csillogott, amit Steph csak most vett észre. A lány játékosan meghajolt.
-Penelopé, szolgálatára.
Steph halkan felnevetett.
-Én Steph vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek Penelopé.
-Ó, szólíts csak Pennek.
-Rendben Pen. Ezek szerint tudod, hogy hol találom Carolinát?
-Persze.
Penelopé meglepettnek tűnt, mintha meglepte volna az elképzelés, hogy valamit ne tudjon. Megindult, és hamarosan megállt egy kopottas ajtó elött, ami mögül gyerekek zsivaja hallatszott
ki. Bekopogott.
-Carolina tanárnő? Itt Peneopé.
Az ajtó kinyílt és kilépett rajta Carolina. Elmosolyodott.
-Peneloé, dragá! Mi járatban vagy?
-Igazából, csak kisérő vagyok.
Ellált az útból, hogy Carolina láthassa Stephet. A nő a szájához kapta a kezét, és egy ideig csak nézte a lányt. Ő maga nem változott sokat, de Steph rengeteget. Perceknek tűnő pillanatok
múlva Carolina tanárnő végra megszólalt.
-Stephani?-kérdezte félszegen.
Stephani bólintott. Carolina kilépett az ajtóból és magához ölelte.
-Mi járatban?-kérdezte most már tőle, miután elengedte.
Stephani feszengeni kezdett. Alig találta a hangját.
-Beszélhetnénk négyszemközt?
Carolina egy pillanatra elkomorodott, majd Penhez fordult.
-Figyelnél kérlek addig a gyerekekre?
Pen bólintott, bement a házba, és becsukta maga után az ajtót.
-Szóval, mi a baj?
-Sarah...Sarah meghalt.
Carolina felszisszent.
-Jóságos ég!
-Baleset volt...Vagyis, nem...Ez nem volt baleset. Én bicegtem...Én..Meg voltam sérülve. És én mégis elindultam a táborunk fel. Beca és Sarah jöttk....Értem jöttek. De én nem várt meg őket.
Nem tudott értelmes mondatokat összehozni, csak dadogott. És már könnyezett is. Ugyanakkora volt mint Carolina, így könnyedén a szemébe nézhetett volna, de nem tette. Inkább a
semmibe bámúlt.
-Találkoztunk és együtt mentünk tovább. De a katonák jöttek. És Sarah kihívta a parancsnokukat, hogy mi elmenekülhessünk. És azt tettük. Végig néztem a halálát. És nem tettem semmit.
Nem tehettem semmit!
Mély levegőt vett.
-Csak várnom kellett volna!
Gyűlölettel mondta ki a szavakat. Gyűlölettem saját maga iránt és a katonák iránt. Aztán hangja suttogássá lágyúlt.
-Még élne.
Carolina átkarolta.
-Nem tehettél semmit. Te magad mondtad.
-Sarah arra kért, hogy vigyem ki az öccsét. Tudja, hol van?
-Jelenleg is bent van Pennel.
Stephani suttogni kezdett, és csak később vette észre, hogy ki is mondta azokat a szavakat, amik a fejében voltak.
-Gyűlölöm magam! Ki vagyok én, hogy válasszak, ki jön és ki marad?
Carolina Steph haját simogatta, de erre a kérdésre még ő is megdermedt, mintha egyetértene a lánnyal. "Vagy csak én képzeltem?"  Carolina eltolta magától a lányt.
-Nem menthetsz meg mindenkit, Stephani!
Steph megtörölte az arcát, és belenézett Carolina szemébe. Elöszőr azóta, hogy beszélni kezdett.
-Vissza fogok jönni! Visszajövök és mindenkit kiviszek! Mindenkit!
Carolina szomoróan rámosolygott.
-Ó, Stephani! Arra senki se lenne képes.
-Hát már pedig én megteszem!
Carolina mosolyogva megrázta a fejét.
-Látom a makacsságod az megmaradt.
-Még valami, tanárnő. Tudom, hogy nagy kérés, de én képtelen vagyok rá. Megtenné, hogy...Hogy...
-Elmondom neki. Nyugodj meg!
-Köszönöm.
Carolina bólintott, majd bement a gyerekekhez.
-Jamie, gyere csak ide egy kicsit!
"Jamie! Hát így hívják. Jamie Benett." Jamie egyszer csak zokogva roskadt össze. Carolina letérdelt mellé, és átölelte.
-Szóval, megszöksz, mi?
Steph megpördült, és szembe találta magát Pennel. A hangjában lappangó haragtól és megvetéstől Steph szóhoz sem jutott. Bólintott. Pen dühösen csattant fel.
-És mindenki mást, meg itt hagysz megdögleni!
Stephnek fájt ez a megfogalmazás. "De Istene, hisz igaza van! Hogy tehetek ilyet?!" Legszivesebben felórdított volna, de inkább csönbe maradt. Penelopé felhorkant, megfordult és elindult.
-Sajnálom!-kiáltott utána Steph.-Sajnálom, hogy nem vagyok egy kibaszott szuperhős!
Penelopé megállt, de nem fordult vissza.
-Sajnálom-folytatta Steph-, hogy nem tudok megmenteni vagy ezer embert a haláltól! Sajnálom, hogy csak az osztályom, Jamie meg én jutunk ki! Egyelőre!
Penelopé mohón fordult szembe vele erre a szóra.
-Mert te még nem ismersz engem, Penelopé! Nem adom fel egykönnyen! Most csak mi megyünk, mert még rohadtul veszélyes! Még az se biztos, hogy mi túléljük! Még! Túl! Veszélyes!
Dühösen kiabált, nem érdekelte, hogy hányan hallják meg. A házakból sorra jöttek ki a tanárok, meg a gyerekek. Steph pedig folytatta.
-De vissza fogok jönni! Ki fogok vinni mindenkit! Nem tudom, hogy mikor, de visszajövök! Csak addig bírjátok ki!
Körbenézett a tömegen. Hangja elcsuklott.
-Csak addig bírjátok ki...
Penelopé mellé lépett és átölelte.
-Sok szerencsét! És ne feledd: Penelopé, szolgálatodra!
Azzal fogta magát és elment. A tömeg is feloszlott. Steph pedig leroskadt a házhoz vezető kis lépcsőre. Az erdőben gy ismerős alak állt. Egy fának dőlt és mosolygott. Steph rögtön felismerte Danit, de nem tudott mit kezdeni ezzel az információval. Így csak nézte a fiút.