A New Chance [ H.S.AU.]

1. Szabadság

Nadia

A cipőm sarka kopogott minden egy lépésnél, amit a lépcsőn lefelé tettem meg. Lassan lépdeltem a márványlépcsőn, kezemet pedig a korláton húztam végig. Csend honolt az egész házban. Szemeimet a falon lévő festményekre és képekre szegeztem, miközben elértem a lépcsőfordulót. Még egyszer utoljára végignéztem a képeken és memorizáltam minden momentumot rajtuk. Emlékeket, amiket sosem szabad elfelejtenem. Amik mindig emlékeztetni fognak arra, ki lettem és ki lehettem volna. Követtem lépéseimmel a képek sokaságát, amíg el nem értem egy olyan képhez, ami miatt minden nap összeszorult a szívem, ha ránéztem. Ledobtam sporttáskám a padlóra, ujjaimat pedig végighúztam a képen. Anya és Apa. Olyan boldognak tűntek azon a képen, a vonásaikon láttam az odaadó szerelmet egymás iránt, a mindent elsöprő törődést egymás felé. Anya arcán látszott a legjobban a szeretet, ahogy apám szemeibe nézett. Sosem értettem, hogy tudott szeretni egy ilyen embert, hogy tudott a felesége lenni és gyermekeket szülni neki. Rápillantottam arra az emberre, aki tönkretette az életem, aki megsemmisítette a gyermekkorom, aki színtiszta gyűlölettel nézett rám, amióta az eszemet tudom, aki gyilkost faragott belőlem.

Ő volt az apám. Undorodva kaptam el a tekintetem a képről, majd felvettem földről a táskám. Vállamra akasztottam, s gyorsabb tempóban haladtam le a földszintre. Minél előbb elakartam tűnni erről a helyről, ebből a házból, távol ettől az élettől. Nem érdekelnek a következmények, semmi sem érdekel már, ami majd a távozásom után fog történni. Most csak én számítok és az életem, amit szabad akaratom szerint kell élnem, nem pedig úgy, ahogy apám szeretné. Halkan csuktam be magam mögött a nagy faajtót, s mélyen beszippantottam az éjszakai friss levegőt. Bizsergés futott át a testemen a szabadság gondolatától. Fejemet az őrök felé fordítottam, akik az igazak álmát aludták hála nekem. Egy kevés altató az esti teájukba és már szabad utat is kaptam a célom felé. A vas kerítés felől motorzúgást hallottam, ami a továbbhaladásra késztetett. Futva igyekeztem a kocsi felé átdobtam kerítésen a táskám és a cipőimet, majd átverekedtem magamat én is a rácsokon. Vigyorogva dobtam a kocsi hátsó ülésére a cuccaimat, majd előre ültem.

- Senki nem vett észre? - kérdezte aggódva legjobb barátnőm, egyben unokatestvérem. Széles mosollyal arcomon néztem rá, majd megráztam fejem.

- Sima ügy volt. Az altató kiütött mindenkit. Axel pedig nincs a városban. Észrevétlenül kijutottam a házból. Holnap már csak a hűlt helyemet találják - dobtam fel nevetve a lábaim a műszerfalra.

- Biztos hogy ezt akarjuk, Nadia? - tette sebességbe az autót Perrie és elhajtott a ház elől.

- Nem bírok tovább maradni abban a házban - döntöttem fejem a fejtámlának. - 23 éves vagyok és minden nap megmondják, mit csináljak, hova menjek, kikkel barátkozzam. Elegem van. Elegem van a piszkos ügyletekből, a drogokból, az illegális dolgokból, a gyilkolásból! Én nem akarom ezt csinálni, én jobb vagyok ennél! Szabad akarok lenni, világot akarok látni, barátokat akarok szerezni, szerelemet akarok találni és még sok más dolgot, amit a mai fiatalok megtehetnek! Ehhez pedig el kell menekülnöm, mert Axel sosem hagyná, hogy boldog legyek. Ő csak egy tökéletes fegyvert lát bennem, amit az évek alatt megalkottak Apával. De én nem akarok több fegyvert fogni a kezemben, nem akarok több halott embert látni, akik miattam haltak meg.

- Szerinted nem fog ránk találni? Keresni fog, nem fogja annyiban hagyni a dolgokat - kérdezte halk morgással.